Megkötözött szavak

2016. július 25. 09:57 - Dylan D. Tides

2. rész

Lilly

 - Gyere csak, ne félj! Simogasd meg!
 Mióta megtudta, hogy még sosem értem lóhoz, teljesen bezsongott. Neki a lovai jelentették az életet, tehát mindenképp közel szeretett volna látni engem is hozzájuk.
 - Nem értem, miért kellene félnem… Ezek vérlovak, vagy mi? – kérdeztem mosolyogva, remélve, hogy ekkora hülyeség hallatán felnevet. Úgy is tett.
 Imádtam, ha nevet. Képes volt minden fiatal szépségét az égre festeni már egyetlen mosolyával is, de mikor nevetett, akkor még a százszorszép is csendre intette a szirmai közt munkálkodó méhecskét, a tyúkok is elhalkultak az udvarban, s még a szomszéd tanya örökké méltatlankodó kuvasza is abbahagyta az ugatást. Minden és mindenki őt hallgatta olyankor, minden és mindenki lopni akart tiszta hangjának varázsából.
 Ekkor találkoztunk másodjára.
 
 Először valami ostoba céges csapatépítés keretein belül keveredtem a kis vidéki lovarda kapui mögé. Lilly a karám deszkájának tetején ült, egy fűszállal cirógatta lovaglócsizmájának szárát, s a rábízott gyereksereg aranyosan laikus kérdéseire igyekezett türelmesen válaszolgatni.
 Azonnal összeakadt a tekintetünk. Nem volt semmilyen villámlás, romantikus regényekben leírt fene nagy szikrázás köztünk, nem. Valaki egyszerűen csak fogott egy apró, láthatatlan kapcsot, s összetűzött vele kettőnket.
 Ezt pedig nem téphette szét a régi, kék-fehérre mázolt busz, s a néhány száz kilométer sem, ami aznap estére már újra elválasztott minket.
 
 - A nyakát, azt nagyon szereti! – mondta, s szeretettel figyelte a lovat, s azt, hogy hogyan nyúlok be a boksz kerítése fölött. Nem várta meg, míg elérem a ló szőrét, a kézfejem után nyúlt, finoman belefonta ujjait az enyémekbe, s úgy vezette azokat az állat szőrén, mintha tanítani kellene a simogatásra elbutult tenyeremet. Nem haragudtam ezért, ezt a kellemes, egész testemen végigfutó izgalmas vibrálást, ami ekkor átjárt évekkel ezelőtt dobozba zártam, s nem számítottam rá, hogy újra előkerül. A pillanat boldogsága volt ez.
 
 Ez még a kórosan gyors fogyás, a chemoterápia és hajritkulás előtt történt. A szomorúság leplével fojtón
letakart hétköznapok előtt. Amikor Csinos sem egy vén, agresszív gebe volt még, hanem egy szelíd, okos szemében világokat hordozó barát. Amikor Lilly még élt.
 
 - Ez milyen puha érzés! – szaladt ki a számon önkéntelenül, s magam sem tudom pontosan, hogy Csinos váratlanul selymes szőrének érintésére, vagy Lilly bársonyos kezére gondoltam. A pej tüzetesen végigvizsgált, megmérettettem, és megfelelőnek találtattam arra, hogy nedves orrát a homlokomhoz nyomva, szinte csókot szuszogjon szemeim közé.
 Lilly hangosan felkacagott, mire Csinos sértődlany_loval.jpgötten csapott egyet sörényén, és tüntetően rágcsálni kezdett valamit a boksz másik sarkában. Még a hatása alatt voltam. Azzal a néhány simítással, mintha másik síkra repültem volna. Nem éreztem még semmit ennyi erőt, s biztonságot sugározni, ennyi lelket, s tekintélyt hordozni, mintha az egész óriási test egyetlen szív volna, mely nem csak önmagát, hanem környezetét is képes lenne élettel telepumpálni!
 Mikor kissé felocsúdtam, észrevettem, hogy Lilly már engem néz, s nem a lovat.
 - Ugye? – kérdezte mindent tudó mosollyal.
 - Igen – válaszoltam szinte szavak nélkül egy olyan kérdésre, melyet ugyanúgy tettek fel.
 - Tudtam, hogy te is érzed majd – súgta. - Azt hiszem, ezért fogok beléd szeretni…
 
 Utoljára ballagok végig az elhagyott, omladozó lovarda épületében. Lilly szülei eladták, valami áruházlánc épít majd rá egy hipert, ha jól hallottam. Tom nem törődött itt semmivel lánya halála óta, a rák magával vitte az apai szívet is.
 Csinos bokszán kívül minden ajtó tárva-nyitva, rég túladtak már a lovakon. Ő maradt a végére, eladni nem sikerült, Tom valamit motyogott arról, hogy egy másik helyre viszik holnap, meg hogy jobb is így neki… Nem firtattam.
 A pej meghallja zizegő lépteim, s dühösen nyerít egyet. Összeszorul a szívem, borzasztó így látni az egykor fenséges lényt. Mennyit üvöltözött vele kétségbeesésem, mikor Lilly elment, hogy aztán bocsánatkérőn omoljak szügye alá, bőgni, mint egy gyerek…
 A miértjeim már elfogytak.
 Itt hagyott minket.
 Ennyi.
Címkék: novella Lilly
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dylandtides.blog.hu/api/trackback/id/tr728912578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Megkötözött szavak