de te tudod, ki haldoklik.Ahogy éltem: nyitott regény…Még a vak is belebotlik… Megtört apák, szégyen-férjek,s zokogó nők jegyzik nevem…De hogy sírba ígyen térjek?!Öröklétem mocskos legyen?! Halld a valót, s tartsd a szádat,szükségtelen berzenkedned,jóváírás nem találhat,hisz a sírba nem követhet… Úgy hidd, hogy én sosem törtemsem szívet, sem házasságot,s nem ugráltam kecskebőrbennem ismerve fáradságot! Meglapulva, némán vágytam,sosem tettem semmi vétket…Sarkok mögül, bús-puhányanmertem inni csak a szépet… 
Nem tapodtam finom kelménnem sugdostam buja bókot,s ajkaimra csak az elmémfestett izzó, nedves csókot. Nem leheltem szenvedéllyelalabástrom keblek fölött,s nem lángoltam önző kéjjelsoha óvó bokrok között! Hidd, te gyermek, gyáva voltam!Minden asszony csak nevetett!Megőrizem szűzi-holtanármány-szőtte hírnevemet, de sorsomnak ez fog adniszánni való, bús keretet:Úgy pusztult el Don Giovanni,hogy nőt soha nem szeretett!” … „Hagyd a bácsit!”- a gondozó
gorombán szólt, sok a dolga,s Bolond Benny-t rogyadozószobájába visszatolta… …ő meg közben úgy vigyorgott,mintha tényleg titka volna…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.