Megkötözött szavak

2016. augusztus 26. 09:00 - Dylan D. Tides

4. rész

Várakozás


 A lengedező reggeli szellőtől szüntelenül sustorgó-fecsegő nyárfaívvel szegett kanyar árokpartjára telepedtem, hátamat az egyik fatörzsnek döntöttem, s úgy vártam az utánfutót.

 Először nem volt semmi nosztalgia abban, hogy épp ott várakoztam. Egész egyszerűen az volt a legideálisabb hely a toldozott-foldozott aszfaltozású útszakaszon, ha az ember nem tudta, hogy az akit, vagy amit vár, melyik irányból érkezik.

varfalvi_nyarak2006_clip_1.jpg Csinos hajnal óta nem hagyott aludni. Nem azért, mert dühöngött volna, ahogyan az elmúlt egy hétben szinte megállás nélkül, épp ellenkezőleg. Csendben volt. Annyira csendben, hogy az beszédesebb volt minden eddigi fájdalmas, panaszos nyerítésénél. Nem bírtam megmaradni a tanyán, így hát még a nap első, álmos sugarai előtt hónom alá csaptam a laptopom (pár határidős munkám úgyis a fejemre nőtt) és kiballagtam az országút mellé. Ugyan Csinosért csak nyolcra ígérkeztek, még mindig jobb volt a pirkadattal pityergő reggeli harmat nyirkos permetében ücsörögni, mint a karám felől zokogó némaságot hallgatni.

 Kinyitottam, de szinte azonnal be is csuktam a laptopot. Az elmúlt néhány napban társamul szegődött keserédes érzés tört rám ismét, mikor rájöttem, hogy ugyanannak a fának támaszkodom, mint négy éve. Mindössze pár apró különbség volt a két helyzet között.

 Akkor Lillyt vártam, most Csinos új, ismeretlen gazdáját. Akkor este volt, most reggel. Akkor izgatott és boldog voltam, most végtelenül szomorú. Akkor elkezdődött valami, most pedig megmásíthatatlanul véget ér…

 

 Elképesztően öregnek éreztem magam ahhoz, amit csinálok. Tizenöt éve is megvolt már annak, hogy én utoljára egy lányra vártam, így az érzések inkább voltak izgalmasan újszerűek, mintsem régi ismerősök. Felettébb bizarrnak tűnt továbbá a tény, hogy a lány most is húsz éves ugyan, én azonban időközben észrevétlenül a harmincas éveim közepére érkeztem.

 Leszámítva a kötelező pofaviziteket a karácsonyi vacsorákon, az elmúlt másfél évtizedben nem igazán érintkeztem emberekkel a munkahelyemen kívül, így kisebb csodának számított részemről, hogy minden kötelezettség nélkül képes voltam keresztülutazni államokat, pusztán egy telefonon lebeszélt találkáért. Mikor ezt később Lillynek bevallottam, őszintén kinevetett, majd mókásan komoly arcot mímelve közölte, hogy ha az írók mind ilyen fura bogarak, akkor neki épp elég, hogy csak engem ismer.

 Sosem szerettem az embereket. Hungarocellre tűzött rovarokként tekintettem rájuk, üres, megtöltésre váró vázakként, melyeket regényeim karaktereiként alkotok majd teljessé. Akiket nem vetettem papírra, azokat szinte azonnal el is felejtettem.  Tucatok, ezerszer látott figurák voltak mindahányan, érdemtelenek a figyelemre.

 Egészen Lilly alakjáig.

 Ő pillanatok alatt felborította spártai komfortba csomagolt kis világomat, s egyszerre csak azon kaptam magam, hogy egy árok partján ülök, én, a remete, én, az embergyűlölő, én, akinek már a muszáj-kézfogások gondolatára is  lúdbőrzik a háta, és arról ábrándozom, hogyan is zajlik majd le első hivatalos randevúnk első néhány pillanata.

 

 Hamar egyértelművé vált, hogy hiba volt kizárólag kopott, átlátszóra könyökölt ujjú ingemre bízni a napfelkelte hűvösével vívott csatározást. A szél is erősebb lett kicsit, finom, kacér érintései kezdtek egy ügyetlen kamasz heves, tapintatlan kutakodásává változni. Felhajtottam ingem gallérját, s ekképp „felmelegedve” bámultam tovább a kanyart, messzebb látva az útnál, a horizontnál, a tegnapnál.

 

 Temérdek alkalommal írtam már le hasonló találkozásokat. Ostoba módon szentül hittem, hogy a valóságban is úgy zajlanak, ahogyan a novelláimban, regényeimben. Tudniillik a FÉRFI csak egy mellékszereplő a szituációban, a valódi érzelmeket a NŐ táplálja, az igazi szenvedélyt a NŐ éli meg, a FÉRFI pedig nem más, mint eszköz, a NŐ kiteljesedésének eszköze.

 Tévedtem.

 Saját szememmel néztem végig egy ostoba művészfilm kaotikusan egymásra dobált jeleneteit, s közben azt sem tudtam, hogy ott vagyok-e valójában, vagy láz-csatakos ágyneműmben fetrengek valahol, elképzelhetetlenül messze onnan, magamtól.

 Épp ezért magából a várakozásból semmire sem emlékszem. Azaz szinte semmire. Mondhatnám, hogy az izgatott boldogság, a gyermeteg vágy a beteljesülésre, a csalódástól való félelem az, ami megmaradt, de nem így van.

 A levelekre emlékszem.

 

 Határozottan feltámadt a szél, s a felhők is gyülekezni kezdtek.  Egyre sűrűbben pillantottam az órámra az esőtől tartva, noha nem igazán az zavart, hogy megázok (rajongok a nyári zápor adta adrenalin-löketért, akkor épp rám is fért volna némi energia), a laptopért aggódtam. Múlt éjjel fordult velem elő első alkalommal, hogy nem általam épített történetet kezdtem írni, hanem az emlékeim vezették az ujjaim. Lilly történetének palántája növekedett a billentyűk között, kár lett volna a frissen kizöldült levelekért.

 

 A levelekre tisztán emlékszem.

 A kis település az apró tanyával két nagyobb város közé szorulva őrizgette a hagyományos vidéki élet utolsó momentumait, a rajta áthaladó forgalom viszont már a szomszédok rohanó világát villantotta fel. Körülbelül másfél-két méterre ülhettem az úttól, így remek példákat láthattam a 21. század sajátos jelenlétére, a modern élet és a tradíciók néhol mókás egyvelegére. Az okostelefonján babráló traktorvezető, a sportautóra kötött, szénabálákkal megrakott utánfutó, vagy a gyorsasági motorján gumicsizmában munkába száguldó fiatal mind megért volna egy részletes tanulmányt, de engem valahogy mégis a kanyar ívében összegyűlt nyárfalevelek halma nyűgözött le.

 Valahányszor egy jármű elhaladt előttem, a kupac száraz levél egy része - a keltett légmozgás erősségétől függően – vagy őrülten ugráló, kergetőző, vad forgásba kezdett, vagy csak épp megemelkedve, szinte fáradt közönnyel a lassú autó, vagy kerékpár után bámult, hogy aztán ismét elfeküdjön poros, szemetes helyén.

 Minél tovább bámultam a vissza-visszatérő jelenséget (Lilly már rég túl volt az udvarias késés fogalmát jelentő időszakon), annál inkább kezdtem egy ritmusban lélegezni a levelekleaf-540273_180.jpgkel, kicsit megszemélyesíteni őket, kicsit konkrétabban megfigyelni egy-kettőt, kicsiny sorsokat, végzeteket kreálni néhány négyzetméternyi univerzumuk határain belül.

 Az egyik száraz, töredezett levélben magamat véltem felfedezni egy nagy tempóban elviharzó te

herautó által kavart légörvény miatti viselkedése után. A levél megugrott, majd néhány hektikus kört leírva a levegőben, kampó alakúra görbült szárával egy földkupac szélébe kapaszkodott. Úgy ragaszkodott ahhoz a kis ponthoz, mintha tudná, hogy az az utolsó esélye az életben maradásra, s ha onnan is mennie kell, talán egyenesen a pusztulás várja majd útja végén. Majd fél órán keresztül vártam még, s ez idő alatt végig kitartott. Akkor is, amikor egy csapat motoros suhant el mellette, akkor is, amikor szellő söpört végig a tájon, felborzolva még élő társait a nyárfaágon, s akkor is, mikor Lilly alig néhány milliméterre tőle fékezte le gyerekesen vidám színekkel tarkított bringáját, s apró lábával alig elkerülve a túlélőt, a nyakamba ugrott, s egyetlen, hosszú, öröklétet belém oltó csókkal köszöntött.

 

 Nem maradhattam tovább, már szemerkélt az eső, sietnem kellett, hogy a merevlemezre sírt emlékek el ne tűnjenek. Azonban alig tápászkodtam fel, hangos tülkölés parancsolta, hogy nézzek balra, s lássak valami olyat, amire a legkevésbé sem számítottam sem ezen a helyen, sem sehol máshol a világon.

 

 Amikor kibontakozott hálás, szinte görcsös ölelésemből, Lilly őszinte bocsánatkéréssel a szemében cirógatta meg az arcom.

 -  Ne haragudj, hogy késtem… Csinos nincs valami jól… - mondta szomorúan, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy bármiért is haragudnom kellene. Egyetlen dolgot akartam akkor: valahogy megértetni vele, hogy az mindennél fontosabb, hogy nem hiába vártam, s hogy végre lehetek valakié.

 Eldobtam a félig már fonnyadt, türelmetlenség szaggatta papírba burkolt rózsacsokrot, s olyan idegenül néztem utána, ahogyan még semmire. Nem értettem, hogy miért is gondoltam, hogy Lilly csak ennyit, egy agyonnyúzott klisét érdemel. Lehajoltam, ujjaim közé csippentettem a rozsdás, aggastyán nyárfalevél kis szárát, s még térdelő helyzetből Lillynek nyújtottam.

 -  Ezt neked hoztam – mondtam.

 

 Tanácstalanul hunyorogtam az egyre sűrűbben hulló cseppek mögül az abszurd színekben pompázó, fura virágra a kisbusz és a hozzácsatolt utánfutó oldalán, s ugyanilyen tekintettel méregettem a volán mögül kiszálló, majd felém lépdelő, esőkabátos alakot is. Közelebb érve hátrahúzta kapucniját s az alakból egy középkorú, ragyogó tekintetű, minden arcvonásából bizalmat sugárzó nő vált.

 -  Szép napot! Maga Robert? – kérdezte vidám hangon, majd meg sem várva a választ a busz felé kezdett kiabálni. – Szálljatok vissza, lányok, meg fogtok ázni, aztán mindegyikőtök ágya mellett nekem kell majd virrasztani!

 Kérése hasztalanságán mosolyogva hívta végül magához az utolsó leszálló gyermeket is, akik félkörben mellé álltak, s mind egyszerre néztek rám érdeklődve.

 -  Nos, Robert, bemutatom önnek a Liliomokat! Csinosért jöttünk, elvezetne hozzá?

1263457447_1x.jpg

Címkék: Lilly Várakozás
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dylandtides.blog.hu/api/trackback/id/tr8111653058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Megkötözött szavak