Megkötözött szavak

2016. október 15. 09:00 - Dylan D. Tides

5. rész

Szirmok

 
 Hiába a zötykölődés a keréknyomokkal barázdált úton, az a hat kíváncsi szempár eszméletlen kitartással bámult rám, annyira, hogy az már szinte zavarba hozott. Talán gyerekkoromban ültem utoljára ennyi gyermek között, tehát nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Néha a visszapillantó tükör felé sandítottam, Enid tekintetét kerestem, hátha küld valami megnyugtató, néma üzenetet, de őt lefoglalta a vezetés. Az értetlenségtől frusztráltan kapkodtam a tekintetem egyik kis fejtől a másikig, ösztöneim mintha valamiféle támadástól tartottak volna.
 Pedig első látásra egyik kislány sem tűnt egy cseppet sem veszélyesnek.
 Aztán jöttek a kérdések.
 
 Amikor először lett rosszul, a kapcsolatunk még nem is igazán létezett. Csak néhány alkalommal találkoztunk, s bár a láng már égett – nem is akárhogyan – eszembe sem jutott erőltetni a dolgot. Az, hogy aznap éjjel mégis ott voltam vele, mindössze a véletlenen múlt. Meg az esőn.
 - Eszméletlen, hogy mennyire meg tudsz fiatalodni, amikor rommá ázol!- mondta akkor délután, s közben úgy fürkészte csupa víz arcom, mintha először látná.
 Tom és én eszeveszett tempóban próbáltuk még a zápor megérkezése előtt az összes friss takarmányt fedett helyre juttatni, de az ég végül mégis ránk szakadt.
 Lilly hüvelykujjaival lehúzta szemöldökömről a lepottyanni készülő cseppeket, majd tenyerébe zárta, s magáhozletoltes_1.jpg vonta a fejem, egész odáig, hogy a homlokunk finoman összeérjen.
 - Miért élvezed te ezt ennyire?- kérdezte.
 Megfogott. Ha el tudtam volna mondani, akkor megszáradnak a ruháim és nem ragadok a tanyán éjszakára. Ehelyett kézen fogtam, s minden nevetéssel kísért hangos tiltakozása ellenére kivezettem a zuhogó esőbe.
 - Csukd be a szemed, és fordítsd az arcod az ég felé!- kiáltottam, s elengedtem a kezeit, hisz tudtam, hogy a karjait ösztönösen széjjel fogja tárni.
 Sosem láttam gyönyörűbbnek.
 Óvatosan nyitott be a világomba, először aranyosan megborzongott a hűvös érintéstől. Abban a pillanatban azonban, ahogy az első nagy, kövér csepp végiggurult finom arcélén, hajtövétől egész az álláig, láttam rajta, hogy megértett. Azonnal átjárta az az életet adó energia, ami semmivel sem összehasonlítható, ami miatt már kölyökkoromban is képes voltam kilómétereken át biciklizni az összefüggő vízfüggönyben.
 Pörögni, táncolni kezdett. Annyi életerő áradt fel-feltámadó kacagásából, olyan megfoghatatlan ragyogás lüktetett körülötte párás kontúrral, annyira…élt!
 Úgy szorítottam akkor magamhoz, mintha önmagam egy elveszett darabját találtam volna meg. Akkor vált világossá, hogy mi okkal találkoztunk. Amikor ezt gyorsan a fülébe súgtam, mintha egy lázas álomból ébredt volna épp, úgy rázta meg kis fejét, s nyitotta ki szemeit.
 - Mit mondtál?- nézett kíváncsian.
Fogalmam sincsen, hogy miért volt ez számomra olyan vicces, de hangosan felnevettem.
 - Azt, hogy nem lehet véletlen!- kiáltottam féktelen jókedvvel. Hiába nézett rám értetlen arccal, nem vártam meg a többi kérdését, minden boldogságomat belecsókoltam az ajkain csillogó cseppekbe.
 Éjfél körül kezdett el panaszkodni. Annyira erős fájdalom járta át, hogy felébresztettem Tomot, aki tizenöt perc múlva már útra készen várt minket az udvaron. Az öreg furgonba behajítottam Lilly régi, sátorozáshoz használt matracát, s Tom aggódó pillantásai kíséretében arra fektettem a lányát.
 Lilly meg volt ijedve. Akkor először és utoljára. Később elmondta, úgy látta rajtam és Tomon, hogy mi attól rettentünk meg igazán, hogy ő fél. Így hát nem félt többé.
 
 Egy Claire nevű, pufók kislány kezdte.
 - Te milyen magas vagy? Mi tegnap mértük meg magunkat, majdnem én vagyok a legnagyobb, csak Jill előzött meg. Úgy örülök, hogy nekünk adod Csinost! Persze, jobb lett volna, ha Lillyé marad… - szomorodott el egy pillanatra.
 - Tetszik a kendőm? – kérdezte aztán hirtelen. – Enidtől kaptam. Először pirosat szerettem volna, de amikor megláttam ezt, akkor inkább ezt kértem. Ugyanolyan színe van, mint Lilly papucsának, amit Longville-nél hagyott el, a benzinkúton. Az milyen vicces volt! Amikor fel akart szállni a buszra…
 - Citromsárga. – kotyogott közbe egy szőke, szemüveges, szeplős lányka. – Lilly papucsa citromsárga volt, mint Enid esőkabátja, a kendőd pedig kanárisárga. És az már nem is a benzinkúton volt, hanem az erdőnél… Dora szerint egy róka lopta el, de szerintem csak ottfelejtette… - mosolygott rám cinkosan. – Te mit ettél reggelire? – váltott hirtelen. - Én annyi fánkot, hogy fájt a hasam… De már elmúlt. Lillynek is szokott fájni. olyankor mindig azt mondta, hogy majd az angyalkák megsimogatják és elmúlik. A miénket mindig ő simogatta meg. Attól is elmúlt. Szerintem az angyalkáktól tanulta, hogyan kell… Messzire megyünk?
 
 Illett a helyzethez, vagy sem, nagyon mókásan festett abban az ormótlan, minden lépésnél szuszogó hangot adó sárga műanyagpapucsban a kórház folyosóján. Tulajdonképpen egész lénye idegen volt itt. Szemmel láthatóan sokkal jobban volt, látszott rajta, hogy időpocséklásnak tart minden itt töltött percet. Úgy járkált vizsgálatról vizsgálatra, mint bezárt puma az állatkerti rácsok mögött.
 Lora megérezte, hogy nagy a baj. Nem az ösztönös, túlzott anyai aggodalom dolgozott benne, úgy éreztem, hogy itt sokkal mélyebb dologról van szó. Olyan tompa remegést láttam a szemében, amit csak olyanokéban lehet, akik valami borzasztó bizonyosság birtokába jutottak. Kicsiny, de határozott asszonyként láttam eddig, most pedig úgy kapaszkodott Tom kifakult kabátujjába, mintha az lenne az egyedüli, reményt adó fogódzkodója.
 Pedig aznap még nem derült ki semmi.
 Megannyi kontroll, mintavételezés, elemzés, sok-sok sterilszaggal átitatott fehércsempés nap után, csak hetekkel később hívta be későbbi kezelőorvosa egy részletes tájékoztatóra. Nem akarta, hogy vele menjek, mégis mentem. Nem akarta, hogy bekísérjem az épületbe, de hajthatatlan voltam. Az orvoshoz viszont már nem volt merszem bemenni vele. Féltem. Azóta is bánom.
 
 Tomnak még korai volt a gyerekzsivaj, de Lora feladatot látott a hirtelen támadt csivitelésben, kérdezősködésben. Máris kedvenc süteményekről érdeklődött, székeket pakolt ki, poharakat öblített el házi készítésű szederszörpjéhez. Tom hátravonult a boxokhoz, szerszámokat rakosgatott céltalanul, közben lehajtott fejjel rugdosott arrább néhány láthatatlan kavicsot.
 Enid és én a ház melletti átmeneti istálló felé ballagtunk.
 - Nem szeretném, ha tolakodásnak, helytelennek tartaná a kérésemet.- mondta. – Nem akarom megfosztani Csinostól, mindössze arról van szó, hogy a gyerekeknek sokat jelentene. Amikor Tommal beszéltünk telefonon, akkor azt mondta, hogy akár ingyen is vihetjük, csak szabadítsuk meg tőle…
 Meglepve néztem rá. Tom nekem csak annyit mondott előző este, hogy egy Enid nevű nőt vár reggelre, de nem tud kimenni elé, rengeteg a dolga. Én épp végeztem a holmim becsomagolásával, délig pedig egyébként sem indultam volna, hát felajánlottam, hogy elkalauzolom a hölgyet a házhoz. Kicsit elnyújtom a búcsúzást – gondoltam.
 
 Féltem. Nehéz megmagyarázni, hogy miért. A zene halk volt és megnyugtató, nem az a spiritualista baromság, amit a háziorvosi várókban megszokott az ember, hanem egy kellemes, lágy csobogás, aminek sem a forrását, 38049_fenyelnyelo.jpgsem a torkolatát nem ismerjük fel, mégis bízunk benne, hogy belemerülhetünk. A falakon lógó képeket nem zsúfolták össze, nem voltak erőltetetten vidámak, de elvontan absztraktak sem. Az üveglapos asztalon legyező alakban szétterített magazinok némelyike ugyan már régi volt, de legalább nem valamelyik gyógyszercég ordító reklámjait nyomta a képembe, lakberendezési tanácsokat, házi praktikákat ajánlott.
 Hárman várakoztak még rajtam kívül. s talán az ő arcukon látható kifejezés, illetve a folyamatos, érthetetlenül mormogó beszélgetés volt az, ami miatt először csak halvány, később egyre erősebb hazugságszagot éreztem.
 Ismerhették egymást egy ideje már, legalábbis a gesztusaik erről árulkodtak. Bizalmas fülbesúgásokat, kézszorításokat, összenézéseket láttam, ezeket nem lehet félreérteni.
 Borzasztó volt az arcukra nézni. Az egyik egy fiatal, húsz év körüli srác volt, csonttá soványodva, a másik kettő pedig – mintha csak testvérek lennének – hajdan pirospozsgás, negyvenes nők, önmagukba roskadva. Megfejthetetlen volt, hogy a jelen szenvedései, vagy az eddig átélt pokol fonnyasztották a bőrt járomcsontjukra. Zavaros, sárgás szemfehérjével találkoztam, ahányszor csak rám emelték tekintetüket, egész jelenlétük olyan volt, mintha nem is a halál, hanem valami azon túli bolyongana körülöttük, egyetlen percnyi pihenést sem hagyva a kínok között.
 Mantrázásszerű sustorgásuk csak akkor szakadt meg, amikor Lilly kilépett az ajtón. Vékony kis vállán ott pihent az orvos nagy, súlyos keze.
 
 - Itt vagyunk.- mondtam. – Csinos nem olyan, mint ahogyan azt Lilly mesélte, vagy amiket a képeken látott, erre készüljön fel! Megviselte, hogy Lilly… Nos, hogy nincs már… Az ő boxában történt…
 Hagytam, hogy közelebb lépjen. Egy darabig csak kereste, hogy mit kellene látnia, közben Csinos hangos szuszogása furcsa egyveleget alkotott az Enid citromsárga esőkabátján kopogó esőcseppekkel. A deszkák között aztán megpillantották egymást. A keskeny résen át Enid csak a ló egyik szemét láthatta. Abban viszont olyan fáradt, elfogadhatatlan fájdalmat talált, amitől elsírta magát.
 
 Ő akarta elmondani, amit megtudott, így elköszönt az orvostól, leült mellém, és a kezemet egy pillanatra sem engedve el, mesélni kezdett. Azzal kezdte, hogy meg fog halni. Hagyott némi időt a hitetlenkedésemnek, a dühöngésemnek, az összeroppanásomnak, majd mindenről beszámolt, ami ezután következik. Részletesen vázolta a betegség lefolyásának minden állomását, a rá váró, elodázó kezeléseket. Aztán megkért, hogy ne találkozzunk többé.
 Ott dőlt el, hogy végig vele maradok.
 Hazafelé vonattal utaztunk, feje az ölemben pihent, azt hiszem, egy kicsit el is aludhatott. Én csak bámultam az ablakra száradt porcsíkokat, nem gondolkodtam, a kerekek ütemes kattogására bíztam, hogy katatón állapotba ringassanak.
 Egyszer megmozdult. Hanyatt feküdt, a szemembe nézett és azt kérdezte:
 - Hiszel abban, hogy a lélek nem hal meg? Én mostantól igen.- mosolygott. – Tudod, kell, hogy legyen ezután egy másik élet! Ebben lehet, hogy nem adatott meg több kettőnknek, de abban sokkal hamarabb kezdelek majd el keresni…
 
- Tudja, Robert… Csinos most épp olyan, mint a lányok akkor, amikor először találkozom velük. Amilyen Lilly is volt.
Látta rajtam, hogy nem értem, miről beszél.
 - Lilly sosem mesélt nekem magáról, a Liliomokról, vagy bármiféle alapítványról. – mondtam kicsit sértődötten.
 - Tudom.- válaszolta. – azt akarta, hogy én mondjam majd el. Két éve jött el hozzánk először…
13335973_1156579841030784_8330842180431899176_n.jpg
Zsolt Balazs Photography
Címkék: Lilly Szirmok
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dylandtides.blog.hu/api/trackback/id/tr8911808953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Megkötözött szavak