Megkötözött szavak

2020. február 19. 09:43 - Dylan D. Tides

Metró

Mosolyogtam, mert először koldusnak gondoltál,
s kerülgettél, mint egy félős, kíváncsi kisgyermek.
Végül aztán nem bírtad és mellém kucorogtál.
"Gondolod, hogy segít, hogyha szívből megölellek?"
Önkéntelen nevetésem visszhangzott a metró
piszokszagú, sosem álmos aluljárójában.
Úgy nézek ki tehát, mint a közmondásos vert ló...
"Picileány, mondd el, mit látsz rajtam valójában?"
- kértelek és figyeltem, hogy szavaid hogy szólnak
(hangodból az őszinte szív, vagy csak vigasz hallik?),
s a jelenet úgy üzent a mélyre hantolt jónak,
hogy már szinte éreztem, hogy odabenn pitymallik...
Nem öleltél, akkor még nem. Különben is: százszor
jobban esett ajkad fényén hosszan elidőzni,
nézni, ahogy egy-két tincsed arcodba hull párszor,
s gondolatban ujjaimmal velük kergetőzni.
"Picileány... Hová tartunk?" - megrettenve kérdtem,
mert Te közben észrevétlen kezem után nyúltál,
és már rég a lépcső felé vezetett a léptem.
Nem szóltál, csak mosolyoddal lelkemhez simultál.
"Egyszerű ez. Csak egy lépés. Csak az elsőt tedd meg!
Azután már visz a lábad... Nem, soha sincs késő!
Nézd! A fokok mindannyian egy  dolgot üzennek:
Hogyha lent vagy, onnan már csak felfelé visz lépcső..."
84559446_2187163904719985_1733611429602263040_o.jpg
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dylandtides.blog.hu/api/trackback/id/tr7315481044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Megkötözött szavak