- Eh..! – rázta meg a fejét bosszúsan Martin, ahogy meghallotta a lejárt kazetta kattanását. Épp nyitotta volna a walkmant, hogy megfordítsa az albumot, de összerezzenve vette észre, hogy már nincs egyedül a szobában.
- … kisasszony pedig 32 éves, fejsérült, - darált Dr. Jones, a vizitet vezető orvos – és hogy az újonnan csatlakozott rezidenseket kissé lelombozzam, nem ez az eset a legizgalmasabb az épületben. Fél éve fekszik kómában, család sehol, a folyamatos… Hé! Maga! Mr… Paulson ugye?
- Pauper… - dünnyögte Martin, zavarban.
- Akkor az! – türelmetlenkedett gúnnyal a hangjában az orvos – Nem az első, hogy még ilyenkor is itt lábatlankodik. Talán túl nagy igény a részemről, hogy az arra szánt időt használja porszívózásra? Tudja, akkor vizit idején mondjuk… vizitelhetnénk. Ugye érti, Mr. Pauper?
Értette. Becsukta a szellőztetéshez kitárt ablakot, összeszedte a zsinórt és valami köszönés-félét morogva kioldalgott a 40-es kórteremből.
Wendy szomorúan nézte a szélvihar után megmaradt virágmaradványokat. – Minden reggel…- átkozódott suttogva, miközben sóhajtva leguggolt a pár lábnyi kiskert mellé és finoman alányúlt a megtört szárú virágnak. Rutinszerűen gyűjtötte össze a levéldarabkákat, egyengette el a földet a kamilla-, és margarétatövek körül, majd igyekezett megtalálni a kavicsokat, amelyeket szétkergetett a vihar, hogy ma is körberakhassa őket a kicsiny kerítés mellett.
Bosszúsága lassan átváltott egy melankolikus, lebegésszerű állapotba, őszinte szeretettel törölgette meg, majd helyezte el a kövecskéket és közben arra gondolt, délután lemegy a partra keresni még pár ideillőt.
Inkább egy fél órával korábban érkezett, de nem akarta (ilyen gyorsan) megismételni a tegnapi bakit. Mindig a 40-est hagyta a kör végére, mert Thomsontól, a takarítórészleg csoportvezetőjétől az van a legmesszebb, így műszak végén elkerülheti a főnök drámaian gondoskodó, részvétteli ostobaságait. Elege volt már a sajnálkozó tekintetekből, a vállára nehezedő, súlyos, segíteni akaró kezekből, a bután dadogó, segítséget ajánló mondatokból. Mire jó bármelyik is? Melyik hozza vissza a lányait?
Nem is értette, miért kell minden reggel porszívóznia itt is. A 40-es „lakójához” feltételezése szerint nem sokan járhattak, szinte sehol egy porszem.
Becibálta a gépet az ajtón, az ágy felé sandított, amely mellett a megszokott gépek a megszokott, kegyetlen monotonitással adták a ritmust egy műanyag „élethez” és eszébe jutott a tegnap elkapott mondatok egyike.
- Szóval neked sincs családod… - gondolta.
Wendynek hívta magát. Nem tudta, hogy miért pont így, csak biztos volt benne, hogy valahogyan gondolnia kell önmagára. Különben megőrül. Hacsak nem őrült máris. Hát milyen ember az, aki nem tudja, hogy hívják?
Arról sem voltak pontos emlékei, hogy mennyi ideje lakott a kunyhóban. Egyforma volt az összes nap. Érzése szerint mindig ugyanakkor kelt, szinte együtt a nappal, bár az egy gondolattal mindig megelőzi.
Ébredés után szinte azonnal a partra szokott szaladni. A majdnem hűvös óceán erőteljes és mégis annyira lágy, meztelen testét végtelen óvatossággal simogató ölelése több energiával töltötte fel, mint bármi, amit el tudott képzelni.
Az úszás és pár falat gyümölcs után alig várta, hogy láthassa a kertet. A kert volt a mindene.
Martin először vette szemügyre az ágyban fekvő nőt.
Furcsa volt számára hirtelen nőként, emberként gondolni rá. Eddig, ha rá is pillantott, nem látta többnek az ablakon lógó függönynél, a folyton bugyborékoló vízautomatánál, vagy az ütemesen sziszegő lélegeztetőgépnél, ami életben tartotta. A baleset óta egyébként is önmagába fordult. Felvette Daisy drótkeretes, narancssárga szivaccsal gyártott fülesét, Deep Purple-t hallgatott és porszívózott. Maximum annyi időre szakadt rá néha a külvilág, míg elemet cserélt, vagy megfordította a kazettát. Az utóbbi hat hónapon a rutinok gondolatmentes állandósága segítette át. Jó volt ez így. Épp eleget dörömbölt az agyában a sikolyok és a szirénák hólével és vérrel kevert emléke így is.
Ha lett volna bárki, aki látja a virágait, talán ki is neveti. Wendy tudta, hogy azok igazából nem is virágok, csak gyomok, de az ő világában a mezei egyszerűség puritán szépsége sokkal magasabb polcra helyezte a kamilláit és a margarétáit bármely nemes-neves dísznövénynél. Ezek ketten ráadásul alig különböztek egymástól, s mikor a reggeli, már erőre kapott fényben messziről nézte a kertet, a szirmok olyannyira egybefolytak, hogy nem is látta, melyik hová tartozik. Pedig a margaréták bolondos, nagy buksijai úgy borultak a kis kamillafészkek fölé, ahogyan egy nagyobb testvér óvja a kisebbet az esőtől. Wendy pedig olyan boldogan mosolygott rájuk, mint anya a gyermekeire.
A nő egyszerűen szép volt. Még így is szép. Szigorú, keskeny ajkai alig látszottak a maszk és a cső miatt és a színük is halványabb volt, mint hétköznapokon lehetett, de a vonaluk kecses, egy mozdulattal rajzolt, finom ív volt. Gesztenyebarna hajtő tört utat magának a szőkére festett, kissé zsíros, de még dúsnak ható hullámok alól, hogy együtt foglalják fáradtan szép, patinás keretbe az arisztokratikusan éles, épphogy nem szögletes arcot. A szemhéj bársonya szinte érezhető volt, a hosszú, természetes pillák pedig gyengéd, leheletnyi árnyékkal takarták be finomságát.
Észre sem vette, hogy mennyire leragadt az ágy mellett, de szerencséjére a nővérek szomszéd szobából is áthallatszó nevetése miatt végre felocsúdott.
- Mr. Knobbs és a pikáns viccei – gondolta és az órájára nézett. – A hétszentségit! – szisszent fel félhangosan és úgy döntött, ma csak szellőztet, nem keresi a bajt.
Kezdődött. Annyira belemerült a kavicsok rendezgetésébe, hogy fel sem tűnt neki, hogy már itt az ideje. Először csak a halvány, hideg lebbenést érezte, majd megjöttek az erősebb lökések is. A virágok kapaszkodtak, míg tudtak, de hiába takarta őket szélirányból egész testével, nem volt esély rá, hogy megvédje őket. Nem tudta, hogy a jegessé vált szélfúvás mart-e ki könnyeket a szeméből, vagy a tehetetlen kétségbeesés sírta felszínre azokat, csak annyit tudott biztosan: ismét csatát vesztett. Ahogyan minden nap.
Épp hazaért, mire a walkman nyúzni kezdte a szalagot. Szinte oda sem figyelve, a megszokott mozdulattal szedte ki az elemeket és dobta bele őket az ócska konzervdobozba. Sietve letépett egy darabkát a lábtörlőről felvett újság széléből, és ráfirkantotta: „elem”. A cetlit a farmerje zsebébe gyűrte, majd kivett a hűtőből egy flakon vizet. Ahogy visszacsukta a fridzsider ajtaját, nem mulasztotta el megsimítani a rajta mágneskeretben kapaszkodó fényképet: „Boldog Apák Napját! Szeretünk! Daisy & Milli”
Fél éve még szerette ezt a képet. Ha előre tudta volna, hogy ez lesz az utolsó, ami a lányairól készül, mindig úgy gyűlölte volna, mint most.
Nem volt ideje belemászni a fájdalomba, indulnia kellett a gyárba. Jó volt ez így. Hajnalban-reggel a kórház, aztán ez – így nincs idő újra és újra belehalni. A könnyek és a dühöngések már rég kimerültek, a semmiben pedig rosszabb, mint bárhol.
Az újságot kicsire hajtogatva a farzsebébe dugta, majd fogta a kabátját és már otthon sem volt.
Otthon már úgysem volt.
Wendy végigsírta a délutánt. Hiába történt meg ugyanez már végtelen sokszor, nem bírt hozzászokni. A vihar után rendszerint semmi sem maradt a növényekből, kicsavarodott, a földön cafatokban elnyúló torzók csupán, szirom nélkül, szín nélkül, élet nélkül.
Már lenyugvóban volt a nap, mikor úgy döntött, megrázza magát és elindult a partra.
Holnap újra megpróbálhatja. Mindig van holnap. És az egyik talán máshogyan ér majd véget.
Martin másnap már nem ugyanúgy ment be a 40-esbe. Valami megváltozott. Egyfajta közösséget kezdett érezni a nővel, aki magatehetetlenül fekszik egy ágyon, nem tudva világról. Hiszen mennyiben is más, mint ő? Amikor az a gázoló elvette tőle a lányait, belőle sem hagyott mást, csak egy vegetáló porhüvelyt. A lélek velük halt. Ő sem több, mint ez a test az ágyon.
A barátok próbálták rábeszélni, hogy fogadjon magánkopót, az talán képes lesz megtalálni azt az állatot, aki képes volt keresztülhajtani az iskola előtt épp átkelő gyerekcsoporton.
„Már úgysem számítana…”- mondta nekik a századik unszolásra is. Attól nem támadnak fel.
Gyorsan elintézte a takarítást, nagyra tárta az ablakot, és amíg a friss levegő átjárta a szobát, az ágyhoz ment.
- Hogy, s mint, Hölgyem? – kérdezte halkan az ágyneműbe süppedt alaktól – Magának még van holnap, tudja? Ha érti, amit mondok… Ne adja fel. Én már nem kapom vissza őket, de ha maga fel tud ébredni, akkor eli…
- Mr. Parks, vagy hogy is hívják! Hacsak nem talált fel egy elixírt, amivel fel tudja támasztani a holtakat, javaslom, menjen el attól az ágytól, csukja be az ablakot, mert átkozott hideg van és hagyja Ms Richmondot békén szunyókálni! - Dr. Jones a szokottnál is ellenszenvesebb volt. Martin sietve összepakolt és kisietett a szobából.
A mostani vihar tovább tartott, mint az eddigiek. Mikor véget ért, Wendy csapzottan, sárosan, kimerülve ment vissza a kunyhóba. Nem tudta, meddig bírja még. Egyre reménytelenebbnek tűnt a küzdelme.
- Csak azt a kis kertet akarom, hát olyan nagy kérés ez? - kiáltotta a kunyhó lépcsőjéről az ég felé elgyötörten. - Azok csak kamillák és margaréták! Kinek ártottak? Miért kell pusztulniuk?!
Otthon sem tudott szabadulni sem a kórházban fekvő nő arcától, sem attól, amit akkor mondott neki. - Talán mégis túl lehet élni ezt is - gondolta. - Ha neki lehet holnap...
Észre sem vette, és már a lányok szobájában volt. Semmihez sem nyúlt azóta. Daisy rollere a falon lógott, Milli biciklije az ágy végében volt. Daisy ágya mellett lovas poszterek hegyei, Milli oldalán klasszikus hercegnős képek. - Olyan hasonlóak voltak és mégis annyira mások - gördült le egy csepp Martin arcán. Alig volt a lányok között két év, az anyjuk halála után Daisy mégis úgy vette fel a gondoskodó, idősebb nővér szerepét, hogy az meg sem kottyant neki. Együtt jártak iskolába, balettórákra, együtt nyerték a díjakat, s közben Milli feje fölül soha el nem tűnt Daisy vigyázó keze, féltő tekintete. De még ez is kevés volt.
Martin megrázta a fejét, s mintha csak most ébredt volna rá, milyen sok ideig kapaszkodott a szobába és a benne porosodó tárgyakba. Úgy döntött, véget vet ennek. Másnapra úgyis pihenőnapra írták ki a kórházban, az egész délelőttöt pakolással töltheti.
Leült Daisy ágyára, hátát a falnak vetette, majd a baleset óta először kezdett hinni abban, hogy van holnap. Neki is van. Aztán csendben elnyomta a könnyes fáradtság.
Wendy borzasztó hangulatban ébredt.
Úgy rémlett neki, hogy álmában a parton borozott és talán többet is sikerült innia a kelleténél (Megint), aztán a virágaihoz botorkált és… Azok olyan furcsák voltak… A kamillák és a margaréták összekeveredve táncoltak, kristálycsilingelésnek ható gyermekhangjuk betöltötte a bágyadt, tetszhalottan a talajra nehezedő nyári levegőt. Ő meg nem bírta ezt nézni. Most valahogy nem az ő virágai voltak. Ezek boldogok. Az övéi sosem lehetnek azok, mert úgyis jön a vihar. Dühös lett. Végtelenül dühös. Kiitta a bor maradékát, majd az üveget az önfeledten táncoló, éneklő virágok közé hajította. – MOST ÉN LESZEK A VIHAR! - kiáltotta és a kertbe rontott. Taposni, pusztítani akart minden levelet, szirmot, mindent, ami élő, ha már az övéi nem lehetnek azok.
Szinte megrémült magától, ahogyan sikerült az őrült álmot felidéznie. A közérzete csak még rosszabb lett.
Úgy érezte, ráférne egy ital.
Martin régen tapasztalt energiával ébredt és látott neki a pakolásnak. Már nem kegyetlen mementókat látott a tárgyakban, hanem kedves, szeretettel teli emlékeket. Fájt neki, de a belenyugvás fájdalma volt ez. Sírt, de az ölelő emlékezés könnyeivel.
- De hát tudom, hogy ide raktam valahová! – bukott ki Wendyből hangosan, miközben dúvadként túrta szét a kunyhó belsejét ital után kutatva. Az egyik szekrényben végül megtalálta, amit keresett és diadalittasan emelte fel a rozsdaszínben csillanó whiskys üveget.
- Wendy – suttogta Martin szomorú mosolygással a szoba csendjébe, mikor kézbe vett egy üvegből készült balerina-szobrocskát. A lányok nyerték, gyönyörű, metszett kristály volt. Az anyjuk nevét adták neki a kicsik, a tánc szeretetét is tőle örökölték, mint a szépségüket – Sosem felejtettünk el, tudod? Mindig is te maradtál a lányok példaképe.
A frissen felmatricázott, „TÖRÉKENY” feliratú dobozhoz indult vele, mikor rájött: nincs is csomagolóanyag a lakásban. Mentőötletkén az eszébe villant a pár napja már a farzsebében sínylődő újság. Indulásnak megteszi, legfeljebb majd átugrok még pár kupacért Mrs Morrishoz a 2/b-be – gondolta, és elkezdte széthajtogatni a megfáradt papírt.
- Agatha! – kerekedett el döbbent iszonyattal a szeme. – Agatha vagyok…
Az üveg felénél járt, amikor hirtelen minden az eszébe jutott. Az élete, a fájdalmai, minden. Tudta, ki ő. Azt is, hogy rombolnia kell. Csak azt nem tudta, mi ez a hely, és miért került ide.
Lefagyva olvasta a második oldalon lévő, két hasábnyi cikket. Sápadt arca világított a reggeli szoba félhomályában. Némán félrerakta az újságot és az ajtóhoz indult.
Az órája szerint épp fél nyolc volt. Még időben el tud kapni egy buszt.
Tombolt. A delírium és az emlékezés egyvelege a maradék eszét is elvette. Tébolyodott hadvezérként nézett körül a széttiport virágok romjain, majd felröhögött és a part felé indult.
- Jó reggelt, Martin! A rendőrség többször is kereste az elmúlt… Martin! Na de ilyet… - háborodott fel Mrs Morris, és rosszalló tekintettel nézett távolodó szomszédja után. – Észre sem veszi az embert..!
Többször megbotlott a parton, mire a vízhez ért. Minden esést kásás, gurgulázó hang kísért. Hányingere támadt, mikor rájött, hogy a saját torkából buggyannak elő ezek a zajok.
Thomson majdnem félrenyelte a kávét, mikor meglátta az irodája előtt elsuhanó alakot.
- Pauper! Hé, Pauper! Ma pihenőn vagy, elfelejtetted? – kiabálta, de Martin már rég eltűnt a liftajtó mögött.
…és jött a vihar. Megpróbált hanyatt feküdni az egyre vadabbul hullámzó vízen, és az égre röhögött.
- Riasztás a 40-esből, Dr. Jones, siessen! – fogadta az épp megérkező orvost az ügyeletes nővér.
- Mi az ördög… - húzta fel a szemöldökét az álmos orvos és a lifthez sietett.
Ez lesz az utolsó vihar, amit megél, ezt részegen is tudta. Több méteres hullámok közeledtek a horizont felől, ő pedig elhatározta, hogy feléjük úszik. Nem érezte a karjait, lábait, levegő helyett már vizet nyelt minden belégzésnél. Amikor megértette, hogy a következő tempó lesz a legutolsó, utolsó erejével még a part felé fordult, és zokogva hörögte: - Bocsássatok meg!
A parton már nem volt semmi, ami válaszolhatott volna. A kunyhó, a kert, a kavicsok mind szétfoszlottak, mintha csak egy túl jól megfestett képzelgés lett volna az egész. A vihar, s a víz sem tűnt már igazinak. Csak a mélység volt valódi, ami Agatha-t lerántott és végleg magába zárta.
Meg a sáros, földbe taposott margaréta-, és kamillaszirmok.
Thomson és Dr. Jones rontott be a 40-es szobába. Jeges huzat szaladta körbe őket, az egyik ablakszárny pedig hangos dörejjel be is csapódott.
- Mit művelt, Pauper?! – üvöltötte az orvos, de már hiába rohant az ágyhoz. A szívmonitor folyamatos, kíméletlen sípolása festett hátteret Martin szoba közepén földre roskadt alakjának.
Egyik kezében a lélegeztetőgép kábeljeinek felismerhetetlen cafatjai és az infúziós vezetékek kitépett kígyói lógtak, a másikban egy összegyűrt újság remegett.
- Nincs holnap – motyogta maga elé – nincs holnap.
-
Megoldódni látszik a rejtély. Mint arra sokan emlékezhetnek olvasóink közül, a nyár elején elgázolt kislányok (Camilla és Daisy P.) halálát okozó autót és sofőrjét nem sikerült kézre keríteni – ezidáig. Lapunk tudomására jutott ugyanis, hogy a nyomozást rövidesen lezárhatják, mivel egy magát megnevezni nem kívánó forrás szerint valószínűleg a közéletből az őt övező botrányok kirobbanása óta eltűnt Agatha Richmondot terheli a felelősség. Mint ismeretes, az örökösnőt két éve több vád is érte, melyek szerint kisgyermekeket fenyegetett, inzultált,, egy bevásárlóközpontban pedig fizikailag is bántalmazott egy négy éves fiút. Ahogyan arról korábban beszámoltunk, Ms Richmond egy műtéti hiba miatt vált meddővé, szakértők szerint pedig ez okozhatott nála mentális törést, ami magyarázat lehet a viselkedésére. Úgy tudjuk, jelenleg a Dimensions Medicalban kezelik, belsős informátorunk szerint közvetlenül a lányokkal történt tragédia után ugyanis öngyilkossági kísérletet követett el, és azóta kómában fekszik.
A rendőrség részéről megerősítést, illetve cáfolatot nem kaptunk, de ígérjük, hogy lapunk továbbra is beszámol majd az ügy minden fejleményéről.
Kép: Orosz László festőművész
