Ó, a rozsdás kerítés, s a fölé logó hársfaág! Ők tudják tán igazán csak ernyedt szívem bánatát... Ő bent, én kint, majd' egy évig, minden egyes délután; én háromkor szabadultam, Ő pedig csak négy után, de az első őszi naptól megálljt kértek lábaim, s a kerítés sarka fölött, gesztenyeszín szárnyain…