Asztalomon ugyanaz a koszorú, mint mindig,
de nem vonz a csupaszsága. Lehet, hogy egy szintig
vörösboros kábulatba kellene ma esnem.
Eltompulna kissé az, hogy magányos az estem.
Nélküled én azt se látom, hogyan kezdhetném el.
Tudom, apró szemeiddel szakértően nézel,

akárhol is legyél, most is, de hiányzik közben
dohogásod, ráncos kezed, ahogy Közted, s köztem
vég nélküli munkás órák köteléke épül.
Elmerülve ragasztunk, az asztal szinte szédül,
nem bírja a tiritarka ünnep-díszek súlyát.
Te meg... Halkan elmeséled hosszú élted útját...

Annyi éven át hallgattam, s mégis úgy figyeltem!
Dúlt bennem a kíváncsiság, s mindig újra leltem,
valahányszor történeted majd' száz évre elvitt...
Egyedül most milyen lesz ez? Akarom, hogy elhidd:
Nagy és szép lesz a koszorú idén is, de lelket...
Te adtál az Ünnepekbe! A Te szíved kellett!