Ó, a rozsdás kerítés, s a fölé logó hársfaág!
Ők tudják tán igazán csak ernyedt szívem bánatát...
Ő bent, én kint, majd' egy évig, minden egyes délután;
én háromkor szabadultam, Ő pedig csak négy után,
de az első őszi naptól megálljt kértek lábaim,
s a kerítés sarka fölött, gesztenyeszín szárnyain
visszaröppent tekintetem, s Őt kereste hátha még
elfoghat egy pillanatot, ahogyan a sárba lép,
s bosszankodik, de felnézve engem lát meg, s felderül,
s mosolyából még kabátom nagy zsebébe is kerül;
vagy ahogyan épp beszélget, s megérzi, hogy bámulom,
megfordul és ahogy pirul... Büszke szívvel már tudom:
Hiába a korkülönbség, gaz intrikák, csúf szavak!
Egy pár leszünk akkor is, ha senki szerint sem szabad!
Kellene a bátorság is, most még nincs egy cseppnyi sem.
Ha odabent összefutunk ebédtájban, sebtiben
félrecsapom bolond fejem, s leszólítok bárki mást.
Nem tudom, hogy hogy fogadna egy ekkora vallomást...
Pedig aztán időm nincsen, néhány nap és ballagok.
Hiába a szerelem, én konokul csak hallgatok,
s most, amikor visszafognám, fut az év, az ostoba!
Olyan gyorsan nyár lett újra... Légy átkozott, iskola!
(Mondjuk...Bence úgy hallotta, sok szép kislány jár oda...)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.