egyértelművé vált: ennek így kellett történnie. Megfogta a kezem, a földre húzott, majd hátát a mellkasomnak döntve a lábaim és karjaim közé vackolta magát. Szemben ültünk a naplementével, az óriásra nőtt félkörben csak Csinos poroszkáló sziluettje rajzolódott ki fenséges kontúrjával, udvarias távolságban. Lilly is a lovat nézte, letépett egy fűszálat, majd elmerengve mesélni kezdett. - Tudod, nem Csinos az első lovam. Még kislánykoromban volt egy pónim, Csillag. Ő tanított meg szeretni, azt hiszem. Annyira selymes és hófehér sörénye volt, hogy olybá tűnt, mintha egy szűnni nem akaró habzású patakocska vízfátyola hullana örökkön a tarkójáról a semmibe. Szerettem hozzásimulni a hátához, olyankor azt képzeltem, senki sem láthat, senki sem érinthet, s én is az ő része vagyok. Emlékszem, készült egy fotó rólunk, amelyen nagymamám régi, faragott botjára támaszkodom, s görbe háttal öregasszonyt játszom. Azon Csillag sörénye volt a parókám. Milyen békésen hagyta, hogy beállítsuk azt a képet! Pedig gyerek volt még ő is, mással mindig rakoncátlan, de bennem valahogy igazi barátot látott. Aztán becsaptam. Tudod, azt ígértem neki, hogy együtt fogunk felnőni, s örökké gondját fogom viselni. A gyerekek hazudnak. Lehet, hogy nem szándékosan, s lehet, hogy a szívük igazából nem is tudja, hogy azt teszik, de hazudnak. „Végtelent”, „örökkét”, „sohát” egyformán, szemrebbenés nélkül. Tizennégy voltam, mikor apuék eladták. Pár napig sírtam ugyan, de – hiába is szégyellem – hamar elfogott az újdonság izgalma; a hatalmas, gyönyörű mélybarna pej érkezése egyik napról a másikra elfeledtette velem Csillagot. Évek óta azt sem tudom, mi van vele. Azóta Csinos a mindenem. Mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélnek, Csinos észrevétlenül közelebb jött hozzánk, s hangos fújtatással jelezte, hogy részéről teljesen rendben vannak így a dolgok. - Téged már nem engedlek el, megígérem – mondta Lilly, miközben apró fejét a vállamra hajtotta, s végtelen imádattal gyönyörködött a legelésző állatban. Az utolsó, diszkréten búcsúzó fénysugár a láthatáron pedig nekem ígért valami egészen csodálatos, új jövőt. Tomot elnyomta a sör, s a tanácstalan üresség. Nyugodt, s mégis sírósnak ható szuszogása egyenletesen simult az alkonyi tücsökzenébe, s engem is álomba taszított. Ez volt az utolsó éjszakám a kis tanyán, s ez volt Csinos utolsó ott töltött estéje is. Én másnap összepakoltam azt a néhány, még ott maradt emlékemet, Csinosért pedig már reggel jött az utánfutó. Pedig megígérte…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.