- Hallom-hallom, annyira azért nem kell zörögni! – dünnyögte mosolyogva a tejködben csak tompán szűrődő kalapálás irányába. – Dolgozz csak!

 Két csapdája még hátra volt, de már azon gondolkodott, hogy hagyja a fenébe őket. Ha fogtak is valamit, ebben a hidegben úgyse lesz baja holnapig se a nyúl-, se a fácánhúsnak. Legszívesebben iszkolt volna vissza a faházba ez elől az istenverte, nyirkos, bőr alá is gonoszul beszivárgó cidri elől. A huszonegy év alatt talán ha háromszor ült meg így a köd az erdő alján télidőben, de mindháromszor olyan beteg is lett, hogy hetekig nem bírt kimozdulni sem, maximum csak fáért. Még jó, hogy voltak konzervek.

 Kesztyűs kezével megdörgölte vörös, kívül-belül nedves orrát, majd dohogva felszívta magát és mégis elindult a csapdák irányába. Mi van, ha még él, amit fogtak? Utálta, ha egy állat szenved. A hús kell. A hús élet. A kínzásnak semmi értelme.

 A fiatal harkály rendületlenül kopogott tovább, úgy látszik, komoly féregtelenítésre volt szükség annál a fánál. Annak a ficamodott szárnyú példánynak a valamikori fiókája lehetett, akit tavaly ápolgatott a fészerben pár hétig. Egy darabig visszajárt, de egy idő után elmaradt. Így szokott ez lenni. Egy idő után mindenki elmarad.

 Hozzá már tíz éve nem látogatott ki senki. Igaz, ő sem nagyon ment már be a városba, csak úgy félévente. Kevés volt az olyasmi, amit meg kellett venni. Adott az erdő szinte mindent, amire szüksége volt.

 Akármilyen óvatos volt, a taknyos leveleken csak csúszkálva, néha kicsit térdre esve tudott a szerpentin felé felkapaszkodni. A maradék két csapda az út túloldalán volt, nem messze a kis tisztástól. Sietnie kellett. Kezdett teljesen átfázni.

 Ha jó volt az idő, egy-egy bejárás alatt akár órákig képes volt elidőzni az aszfaltcsík mellett az avarban ülve. A szedres takarásából figyelte az arra járó autókat. Nem akarta, hogy bárki észrevegye, de volt egy játéka, amivel szívesen múlatta az időt. Azon a szakaszon lehetetlen volt gyorsan hajtani, így volt lehetősége egy pillanatra belesni a kocsik utasterébe, felmérni azokat, akik benne ülnek, azután pedig… Történeteket szőni az emberek, családok köré. Mennyi-mennyi világot képzelt már el így!

 Volt modern sportkocsiban feszítő, napszemüveges, hosszú hajú srác, akiről lerítt például, hogy a mellette boldogan (és borzasztó hamisan) éneklő lány a menyasszonya, és épp egy erdei kalandra rabolták el egymást a gusztustalanul egyhangú hétköznapok elől. Majd kicsattantak az élettől, nem volt nehéz elképzelni a vidám hangulatú pikniket a fák tövében, az önfeledt kergetőzést, a tisztásról gyűjtött színes csokrot, a lopott szeretkezést…

 Volt olyan, legalább hat főből álló társaság, ami egy iszonyúan megpakolt kombival utazott. A tetőcsomagtartón hátizsákok, sátoralkatrészek, ivóvizes ballonok voltak lekötözve, a félig lehúzott ablakokon pedig lágy countryzene suhant ki a fák közé, hogy éreztesse: ezek az emberek mindig úton vannak. Őket egyetemistának gondolta. Egészséges, szabadba vágyó, örök túrázóknak, akik biztosan nem fogják elfeledni, mennyivel tartoznak a természetnek.

 Egyszer, talán épp mostanában egy éve, járt erre egy nagy, családi autó, amiben egy középkorú férfi ült a volán mögött, mellette egy finom arcú hölgy, hátul pedig egy igazán gyönyörű, távolról is szikrázóan ragyogó, tíz éves forma kislány. Tűzvörös haja és millió szeplője annyi vidám energiát tudott még az alatt az egy pillanat alatt is a félig alvó, a téltől már csak egy perc távolságban lévő erdő felé sugározni, hogy az ember szinte várta, hogy dacolva mindennel, hirtelen rügybe boruljanak a cserjék, bimbók fakadjanak, pacsirták daloljanak. Róluk biztosan tudta: boldog család, úton a nagyszülők felé, s szívben talán már karácsonyra készülődnek, sőt… Azokban a szívekben egy kicsit talán mindig karácsony van.

 Sosem képzelt semmi negatívat az erre járó népekről. Konokul hitte, hogy az erdő tiszta varázsa még azokból is elkergetné a gonoszságot, akik odakint eredendően rosszak. Vele is így történt, mikor úgy döntött, hogy végleg maga mögött hagyja várost. Békére lelt.

 Már épp átkelt volna az úton, amikor észrevette a túloldalon esetlenül ácsorgó őzgidát. Megdermedt, nem akarta, hogy az anyja, ha ő is itt van, észrevegye. Rögtön magára hagyná a kicsit.

 A gida hirtelen felemelte esetlenül nagy fejét és füleivel legyezve szimatolni kezdett. Óriási, gesztenyeszín szemei lélekmeleg kíváncsisággal pásztázták a távoli fák sárgászöld mohamellényét, az aszfalt nedves csillogását, a bokrok meztelenre pucolt ágacskáinak csörgő mozgását, az avar rugalmasnak ható, könnyed rozsdaszínét. Visszanézett az erdő felé és vékony, szinte cincogó hangot hallatva hívni kezdte az anyját.

  - Hallom, nem vagy egyedül – suttogta a remete, és kíváncsian várta, hogy mikor bukkan fel a nőstény, hogy visszaterelje a kószát a biztonságos erdőrészre.

 De a gida úgy döntött, hogy az út felé indul.

 Ebben a pillanatban a remete motorzúgásra lett figyelmes. Megmozdult hát és próbálta felhívni magára a figyelmet.

 - Eredj vissza, te bolond, még kivasalnak itten! – kiáltott az őz felé. Topogni, zörögni kezdett az avarban, hogy az állat megijedjen, de az rá sem hederített, tovább botladozott az úttest irányába.

 Az autó hangja egyre erősebb lett, végül felbukkant a kanyarban. A remete nem is gondolkodott, csápolva az út közepére futott és kiabálva próbálta észrevetetni magát a sofőrrel.

 - Állj! Megállni! Álljon meeeeg! – üvöltötte egyre hangosabban, és a kocsi hatalmas kerékcsikorgással, maximum fél méterrel előtte le tudott fékezni.

 Körülnézett, de az őzet már nem látta. Megkönnyebbülten fordult az autó felé, hogy megköszönje és megmagyarázza a dolgot a volán mögött ülőnek, amikor észrevette, hogy ez ugyanaz a családi egyterű, amiben anno az a tündérszép, vörös hajú kislány ült. Épp mosolyogva szóra nyitotta volna a száját, amikor a férfi kipattant a kocsiból.

 - Mégis mi a lófaszt képzelsz, Te kretén?? Meg tudod mondani? Mi az anyádért pattogsz az út közepén?! Mit gondolsz, ha elbaszlak és valami bajod lesz, vállalni fogom a felelősséget?! Hát én biztos, hogy nem! Ezt nem hiszem el! Így is tele van már mára a tököm, mert az a rohadt kölyök megint valami olyan szart kér karácsonyra, amit lehetetlen felhajtani, ezért megint hisztizni fog! Erre még egy fogyatékos is..! Takarodj innen, vagy még a képedet is beverem, baszki! Egyszer lenne egy olyan napom…

 A remete már nem hallotta a többit. Nem érdekelték a csapdák, holnap is ráér megnézni őket, ebben a hidegben úgyse lesz baja holnapig se a nyúl, se a fácánhúsnak… Igyekezett minél hamarabb lecsúszkálni a nedves leveleken az erdő sűrűjébe.

 Ott nincsenek autók.

 A kis harkály kíváncsian nézte az avarban vadul gázoló embert, majd újra munkához látott.

 Hallod?