olyan nagyon át szokta volna járni az ünnepi hangulat. Távolról sem. Az azonban mégsem járja, hogy a „gallértazállonösszehúzós”, „orrpiroslós”, „mindjártelcsúszós” metsző hidegben ajándékokért sietés helyett a legtöbben karjukra hajtott kabáttal hunyorognak fel a vakító napsütésre, nem is értve, inkább érezve, hogy valami nem stimmel ezzel. Sukie mama az ablak mögött egyáltalán nem volt megelégedve a természet ilyetén viselkedésével. Szerinte – az évszaknak megfelelően – az embereknek a jeges szélre felfeküdve, fagyott könnycsepp-borostyánokkal égővörös arcukon, s tébolytól lázas rohanással kellene értelmetlen hajszájukat folytatni a képmutatás masnival átkötözött dobozaiért. Sukie mama az ablak mögött, törtfehér színű, kopott karfájú székében egyre kevésbé örült a dolgok alakulásának. Innen, a harmadik emeletről lenézve, éppen úgy látta a műsort ablak-televíziójában, ahogyan neki a legideálisabb volt. Ez a távolság elég kicsi volt ahhoz, hogy minden részletet remekül lásson az utca és a szemközti bevásárlóközpont történéseiből, de elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen kiállnia az emberek kutató, rosszalló nézését, miközben tanulmányozza életük egy járdaszakasznyi szeletét. Sukie mama a törtfehér függönnyel elcsúfított ablak mögött most a pláza lépcsős előterét vette górcső alá, s bizony határozottan nem tetszett neki, amit látott. Már-már reklámfilmbe illő, ragyogó arcú, megjelenésű, tökéletes család lebegett kifelé a girlandokkal teleokádott fotocellás ajtón. Amennyire csak óriási papírtáskáik - az ünnepek vasmacskái – engedték, igyekeztek édesen egymásba karolni, mi több, a gyermek (első látásra is megállapítható, hogy maga az ördög), időnként még aljasul fel is kacagott.
Sukie mama, törtfehér kórházi köntösében az ablak mögött, tudta, hogy ez mind nem igaz. A nap igazából csak eljátszotta, hogy karácsony előtt egy kis melegséget tud csempészni a szívbe, az emberek csak úgy csináltak, mintha ezt élvezték volna. A tökéletes apuka ott szemben csak úgy tett, mintha boldog és elégedett lenne amiatt, hogy szerető családjának a legszebb ajándékokat sikerült megvennie, valójában az árán kívül az ég adta egy világon semmire sem tud gondolni, a hitelkártyaszámlák majdani rémei pedig az összes ezután következő ünneptől elrettentik. A tökéletes anyuka remekül színlelte, hogy semmire sem vágyott jobban, mint arra a használhatatlan vacakra, amit az a vigyorgó idióta a hóna alatt szorongatott egy zacskóban, hogy később gyerekes csomagolásban a fa alá tegye, majd buta, hatásvadász arccal követelje érte az őszinte örömöt. A tökéletes gyermek? Nos, ő önelégült pofával leste az előbbi kettőt, tudván, hogy ismét kihasználta a két ostobát és ezt akár életük végéig megteheti. Sukie mama, apró, szegényesen berendezett szobácskájából is nagyon is jól tudta, hogy mi az igazság. Sóhajtott egyet, beledugta megdagadt lábfejét agyonhasznált papucsába és a mosdóba indult, mert azt is tudta, hogy idejében el kell indulnia, ha nem akarja, hogy megint baleset történjen. Nehézkesen húzta fel magát a járókeret segítségével, hangos nyögdécselésére csak a falak figyeltek. 2. Nyolc éve élt a szanatóriumban. Az első karácsony rögtön le is rántotta a leplet az addigi hazugságokról, nyolcvanhárom év hitét, szeretetét, ünnepi izgalmát téve egyetlen csapással tönkre. Hankről mindig is tudta, hogy egy szívtelen fráter, de Lisa képeslapja pofonként érte. Egy piros orrú Rudolf kívánt rajta Kellemes Ünnepeket, és mellékesen közölte: az idei szentestét Hank szüleinél tölti az egész család, de természetesen mindenki sajnálja, hogy nem lehetnek együtt. A kis Ron akkor volt 14 éves, ő egy külön lapon érdeklődte meg, hogy - az eddigi hagyományokhoz híven – idén is meglepi-e őt a nagymama egy szép, érdekes könyvvel, és ha igen, akkor úgy-e, ahogyan szokta? Sukie mama tudniillik meglepően értékes olvasnivalókkal szerzett neki boldogságot eddig minden évben, a lapok közé rejtett öt darab százdolláros bankó képében.
Tökéletesen emlékezett arra a napra. Túl tökéletesen. Akkor ült először az ablakhoz, akkor kapcsolta be először „televízióját”, akkor nézett keresztül először a piszkos üvegen, s új, cinikus szeme ekkor kezdte el lehámozni az álszentség nyúlós, ragadós, negédes burkát a járókelők mozgásáról, arcáról, gesztikulációiról. Bennel, az ápolójával is ekkor veszett össze. Már éjfél körül járhatott, mikor a fiatalember többszöri sikertelen kopogtatás után rányitott, s hozzá lépett.- Későre jár, Mrs. Sukie… – szólította meg halkan. Sukie mama nem reagált. Hallotta ő a fiút, esetlen, már-már mókás akcentusát, de nem volt kedve foglalkozni vele. Semmivel sem szeretett volna többé törődni. - Ha gondolja, szívesen segítek lefeküdni, Mrs. Sukie, adja csak ide azokat a lapokat és menjünk az ágyához! – javasolta Ben. Sukie mama lenézett az ölébe, s keserű mosollyal konstatálta, hogy a két áruló képeslap még mindig ott hever, ujjait még mindig a betűkön pihenteti, s még mindig cirógatja lánya sietősen papírra dobált betűit. Ott elszakadt valami. - Nincs szükségem a segítségére sem most, sem máskor, megértette?! – kiáltott fel váratlanul, majd az ajtóra mutatott: - Most pedig legyen szíves, és távozzon, ezentúl pedig akkor lépje át ennek a szobának a küszöbét, ha én hívom! Világos? Ben akkor zavart arccal, értetlenséggel, s egy kis fájdalommal a szemében hátrált ki, s többé nem is lépett be olyankor, mikor Sukie mama bent tartózkodott. Ő pedig szinte sosem hagyta el odúját, így meglehetősen nehéz volt észrevétlenül tenni-venni odabent. Az ágyneműk tisztítása és a takarítás is komoly szervezőmunka után volt kivitelezhető minden héten, Sukie mama ugyanis keselyűként rontott a személyzet minden tagjára, ha azok orvul kihasználták azt az időt, míg ő a kötelező gyógytornáján tartózkodik, s megpróbáltak egy kicsit szellőztetni, portalanítani. Talán épp ezért lepett meg mindenkit, mikor a második tél közepén, egy különösen hideg napon Sukie mama, járókeretére támaszkodva megjelent reggeli közben a közös étkezőben, s Bent követelte. Felszegett fejjel, a dühtől remegő hangon közölte vele, hogy szobájának ablakait reggelre virradóan belepte a jégvirágnak nevezett förmedvény, és követelte, hogy Ben azonnali hatállyal tüntesse azt el, valamint eztán köteles minden nap gondoskodni róla, hogy ilyen és ehhez hasonló botrány ne fordulhasson elő. Így történhetett meg, hogy Ben azóta minden áldott reggel azzal kezdte a napját, hogy Sukie mama ablakáról letisztította a legapróbb porszemet is. 3. Sukie mama nem kémkedett mások élete után, nem hajtotta az unalomból kihajtott, beteges vágy újabb és újabb szaftos pletykák után, hogy utolérve leterítse őket, s addig cuppogjon rajtuk, míg el nem megy az ízük. Nem is volt senki, akinek elmondhatta volna mindazt, amit látott, hisz mélyen megvetette az otthon többi lakóját, a tehetetlenül vegetáló, élőhalott vénembereket. Sukie mama egyszerűen csak tanulmányozta az odakint kóborló lényeket. Úgy kezelte az ablakából látszó kis darab világot, mint egy hangyafarmot, melynek világos, egyértelmű határai vannak. Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy akár csak egy centiméterrel is arrább tolja székét; eszébe sem jutott ráncos nyakát nyújtogatva tovább követni egy elhaladó alakot, ha az már kilépett az ablak által határolt keretek közül, bármilyen érdekes dolgot vett is észre rajta. Pedig Sukie mama nagyon sok dolgot látott az évek során. Szemben, a park szélén álló pad esőáztatta deszkáin például egy fiatalember kérte meg egyszer egy csinos, fekete hajú lány kezét. Heves, vízcseppekbe fúló csókjaik életre szóló pecsétekként zárták le tucatszor a hangos igenek boldog árját. Hiába volt romantikus regények rongyosra olvasott, örömkönnyekkel telehintett lapjaira való a jelenet, Sukie mama tudta jól, hogy csúnya, csalódott véget fog érni a történetük, bármily szépen is indult.
Hiszen ő sem járt másképp. Már húsz éve, hogy John elhagyta, negyvenévnyi töretlen bizalmat, először vadul lángoló, később szelíden simogató örökhitű szerelmet dobva el a gyomorrák kedvéért. Sukie mama egy évvel később ugyanezt a párt látta, ugyanezen a padon, ugyanilyen szakadó nyári zivatar és égő érzelemhullámok kíséretében– szakítani. Három, talán négy évvel ezelőtt, még egy játszótér is működött a park keleti részén. A végletekig felhabzó életigenlés soha nem szűnő zsivaja még az állandóan csúcson lévő forgalom zaját is képes volt elnyomni. Sukie mama látta itt hatévesek vérfürdővel fenyegető bandaháborúját egy leleményes apuka által össznépi fagyizásba fullasztani; látott tizenéveseket képzelet-téglából épült stadionban, pelenkás közönnyel homokozó közönség előtt saját Super Bowl-jukat drámai izgalmak között lebonyolítani; hallott szivárványhangú, rögtönzött leánykórust szülők kedvéért a mennyet a földre varázsolni. Aztán Sukie mama látott egy figyelmetlen, fülén mobiltelefonnal viaskodó sofőrt egy, a térre tartó óvodáscsoportba hajtani.
Sukie mama azóta ott csak önmaguk száradt, levedlett bőrére emlékeztető, a nyolc apró emlékkereszt valamelyike előtt, meg-megremegő vállal térdeplő felnőtteket látott. Néha arra ébredt örökké sarki félhomálytól szürkéllő szobájában, hogy szeretné valakinek elmesélni azokat a dolgokat, amiket látott. Pár pillanat múlva általában el is múlt ez az érzés, de azon a karácsonyi hajnalon mintha valamilyen erő arra kényszerítette volna, hogy keljen fel és tárcsázza Lisa-t, a kis Lizzy-t, s mint régen - csak Isten tudja, hogy milyen régen - meséljen neki. A következő, az esti altatótól még kissé kába pillanatban, Sukie mama már az ablakban könyökölt, a recsegő tárcsahangot hallgatta, s a régi, otthoni készülékére kísértetiesen emlékeztető élénk narancssárga telefonzsinórt csavargatta ujjaival. Kínosan sokáig tartott, mire megtörtént, de egyszer csak meghallotta a vonal másik végén az emlékeiben még vidáman, friss csengéssel élő hangocskát: - Szia, Anyu! Mesélj nekem! 4. Ben ugyanolyan halkan nyitott be a szobába, ahogyan minden nap szokott. Megcsapta az átható levendulaillat, mint évek óta minden reggel, de most érzett valami mást is a levegőben. Aztán megpillantotta Sukie mamát az ablakra borulva. A bolyhosra kopott függönyzsinór bal kezének mutatóujja köré volt csavarva, törtfehér homloka az ablakhoz tapadt, s ajkain finom mosoly látszott. Az üvegen túl, a párkányon, egy korán ébredt, kíváncsi veréb félrehajtott fejjel nézte a megbékélt arcot, ő talán még hallotta a mese utoljára elsuttogott szavait.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Komár Ella 2019.05.22. 08:43:28
Dylan D. Tides 2019.05.28. 05:29:46
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal