- Ugye, hogy nem volt baromság? - kérdezte váratlanul. - Nem volt az - mondtam mosolyogva és közelebb húztam magamhoz. - Ruby volt a legügyesebb – mutatott az egyik, neonzöld hálózsákra. - Ő. - Köszönöm, hogy segítettél – suttogta még, aztán összegömbölyödött és elaludt. Én pedig tovább haragudtam magamra a reggel miatt. - Halk volt, kicsi, megfakult és erőtlen. Ezt talán nem is kell önnek elmondanom, hisz végig vele volt, emlékszik. Fogalmam sincsen, hogy honnan hallott a Liliomokról, de nem is tartottam annyira fontosnak, hogy egyszer is megkérdezzem tőle. Azzal kezdte, hogy tudja, hogy túlkoros hozzánk, és hogy nem is számít semmire, meg tulajdonképp azt sem tudja, hogy miért keresett meg, és szinte azonnal menni is akart. Én pedig leültettem, hagytam, hogy kisírja magát… - Az nem lehet! – vágtam közbe. – Sosem sírt. Dunsztom sincs, hogyan bírta ki, de sosem sírt!Annyiszor volt, hogy már nem bírtam visszanyelni a könnyeim és dühösen, elkeseredetten zokogtam, de ő olyankor is mindig csak mosolygott. Tom is ezért volt rá olyan büszke végig. Szinte ő vigyázott ránk. - Hagytam, hogy kisírja magát, - folytatta mindentudó mosollyal Enid – és megkérdeztem, mit is szeretne tőlem pontosan. „Vigyázni akarok rájuk”, ezt mondta. Mindannyian ezért jönnek hozzám, Robert, tudja? Az apróságok is. Vigyázni akarnak azokra, akik szenvednek az ő betegségük miatt. - Értsd meg Bobby, így talán még tanulnak is valamit! Nem a tévé előtt fetrengenek, nem a kütyüikkel foglalkoznak, hanem itt vannak. Friss, szabad levegő, csupa pozitív élmény… - Azért vannak a szüleik, hogy ők gondoskodjanak róluk! – mordultam fel. – egy év igazán kimaradhat! Különben is, hogy a fenébe tudnál te bárkire is vigyázni a te állapotodban? Meg is sérülhetsz! Ugyan a féltés beszélt belőlem, az utolsó mondatokat akkor is szinte azonnal megbántam. Láttam, ahogy egy pillanatra megrándul az arca, összeszűkül a tekintete. Nem szólt, csak felpattant, és kiviharzott a konyhaajtón. Ez volt reggel. Délelőtt tízkor pedig, dacos, büszkén mosolygó arccal vonult be ugyanazon az ajtón egy csapat csivitelő kölyök élén, hangosan követelve Lorától némi elemózsiát. - Szóval jössz? – kérdezte foghegyről, de huncut tekintettel. Mentem. - Tudja, Robert… Én a férjemet vesztettem el. Nem vigyáztam rá. A chemoterápia alatt egyszer egy hónapra kórházba kellett feküdnöm. Ő jött, látogatott, vigasztalt, mindent megtett, én pedig… Úgy martam bele minden alkalommal, mint egy sebzett harci kutya, aki azt hiszi, hogy többé már semmire sem jó, hogy minden felé áramló jóság pusztán a szánalom megnyilvánulása. Az egyik látogatás után olyan feldúltan távozott, hogy nem figyelt az egyik lehajtónál az autópályán és… Nem szóltam. Enid hosszú percekig némán nézett maga elé, majd feltápászkodott, Csinos boxához lépett, átnyúlt a felső deszka fölött és megsimogatta a ló pofáját. Ösztönösen fel akartam ugrani, hogy elrántsam onnan, de elképedve láttam, hogy Csinosból hiányzik minden agresszivitás. Fejét Enid vállára hajtva, becsukott szemmel állt, és hagyta, hogy a nő évtizedes szomorúsága békét simogasson csapzott sörényébe. Megbékélt. Másnap reggel olyan vidáman ébredtem, hogy szinte magamra sem ismertem. Jó volt kinyújtózni, megmosolyogni a kissrácokat, ahogy a számukra ismeretlen, reggeli harmattal barátkoznak, látni Csinost, ahogyan köztük poroszkál kissé megrészegülve a zsivajtól, és jó volt látni Lillyt is, ahogyan egy pimasz káposztalepkével vitatkozik épp, ami pont az ő apró orrát szúrta ki magának leszállóhelyként, minden elhessegetés után makacsul vissza-visszatérve. - Érdekes, hogy végül aztán Lilly tanított nekem valamit – mondta Enid kis idő múlva, mikor visszaindultunk 
Lorához és a gyerekekhez. – Erről a pillangóról jutott most eszembe – mutatott a kerítés szélén szárnyait tornáztató narancssárga tüneményre. - Amikor megkérdezte, hogy miért hoztam létre az alapítványt, meséltem neki a férjemről, és arról, hogy hogyan szalasztottam el az egyetlen esélyemet a boldogságra. Ő pedig erre a legnagyobb nyugalommal mondta: "Nem szalasztottál te el semmit, meglásd. A boldogság újra rád talál, elbújni sem tudsz előle, de az is lehet, hogy te botlasz majd bele egy sarkon a városban, egy bevásárlóközpontban, vagy a metrón. Akárhogyan is, de egymásra találtok. Egy a lényeg: Ha megtalálod, nagyon vigyázz rá... Olyan, mint a pillangó. Úgy őrizd, hogy ne tudjon elrepülni, de csak annyira szorítsd a markodba, hogy a hímport tönkre ne tedd a szárnyain, különben eltűnik a körülötte lévő ragyogás, eltűnik minden élet." Szomorúan néztem Enidre. - Nekem Lilly azt mondta, hogy egy másik életben fog várni, majd egyedül hagyott ebben. A boldogságot pedig elvitte magával. Enid belém karolt és mélyet szippantott az eső utáni friss, részegítő levegőből. - Messze még a vége, Robert… Nagyon messze…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.