9. rész
Napnyugták
Van az a nap, amelynek már a reggelén eldől, hogy semmi nem fog összejönni. A kávézacc melléugrik a kukának, a bútorok sarkai mágnesként vonzzák a csípőt/térdet/kislábujjat, a gomb leszakad, a kulcs beletörik, a pénztárca otthon marad… Egyszóval… Nem érdemes nekiindulni a világnak. Be kell zárni az ajtót (persze csak miután a lakatos kioperálta a zárból a beletört kulcsot), le kell húzni a redőnyöket, el kell indítani egy filmet és fel kell jegyezni, hogy a Mindenség jön nekünk eggyel, amiért a pokoli auránkat nem cibáltuk ma ki az utcára. Nos, ez a reggel, Eniddel, Tommal és a felváltva a hinta és Csinos körül zsongó gyerekekkel a fentieknek épp az ellenkezője volt. Olyan ügyesen raktam vissza Dora kabátjára a leszaladt cipzárkocsit (eddig akárhányszor próbáltam hasonlót, csak átkozódás lett a vége), hogy magam is meglepődtem. Később Lora megreptetett szendvicses tálcáját sikerült még földet érés előtt elkapnom, ami az én kézügyességemmel kiemelkedő teljesítménynek számít, még ha üres is volt. - Ó, hogyaza..! – átkozódtam bele a szoba sötétjébe azzal a süvítő suttogással, amiről tapintatot képzelünk, valójában viszont hatékonyabban képes felijeszteni egy alvó embert, mint egy július 4-ei felvonulás rezesbandája. Lilly felkapcsolta az éjjeli lámpát és fáradt arcán kíváncsi mosollyal mérte végig az ajtóban álló 180 centiméternyi szerencsétlenséget. - Felébresztettelek? – kérdeztem aztán már a küszöbön guggolva, féltéstől bosszús hangon, miközben egyszerre próbáltam visszarámolni a tálca még száraznak tűnő részeire a lepotyogott péksüteményeket és vérkeringést dörzsölni az ajtófélfával megismerkedett, fájdalmasan lüktető bal könyökömbe, mindezt úgy, hogy közben igyekeznem kellett távol tartanom forró kakaóval átitatott nadrágomat a legnemesebb testrészemtől, mielőtt az komoly égési sérüléseket szenved. Lillyből kiszakadt a nevetés. Nevetett, amíg a romokat takarítottam, míg átöltöztem; újra kitört Belőle, mikor – immáron másodjára – hazaértem a pékségből; könnyesre kacagta Magát, amikor végül Neki is sikerült eperlekvárt csöppentenie a pizsamafelsőjére, és a folt úgy nézett ki, mintha a ráhímzett láma szemei vérben forognának a dühtől; a kaput viszont az tette be igazán, mikor kezemben maradt az elszakadt redőnyzsinór és a roló olyan csattanással zuhant le, hogy még Tom is háborúra készen rohant be az udvarról – támadófegyverként fél pár csizmáját maga elé tartva. Itt már én is Vele nevettem. Nevettem és sírtam egyszerre és azt hiszem, ezt Ő is tudta, ezért még hangosabban, még őszintébben, még színesebben kacagott, mert tudta, hogy a sírás a tegnapnak és azoknak a kínkeserves napoknak szól, amelyek még előttünk állnak és nem akarta, hogy erre gondoljak. - Csak a nevetés számít – mondta vigyorogva, miután lecsillapodva szedelődzködni kezdett. – Csak az számít, Bob. - Ha tudom, hogy ilyen ezermester vagy, beraktam volna a buszba dédnagymamám régi kakukkos óráját is – mondta Enid nevetve, mikor végeztem Claire kiugrott vállú babájának műtétjével és mellém zuttyant a fűbe. – Szerintem az már akkor sem működött rendesen, amikor megvették. Apám azt állította, hogy gyerekkorában hallotta párszor kakukkolni, de…Jézusom! – kerekedett el rémülten a szeme és úgy pattant fel, mintha valami megcsípte volna – Ez a fű még csupa víz! Szégyen vagy sem, tiszta szívből végigröhögtem, ahogyan először megpróbálta magát elfenekelni (nyilván ez a módszer nem sok nedvességet tüntetett el átázott nadrágjából), majd azt is, ahogy berohant az istállóba és szó szerint belevetette magát egy halom száraz szalmába, aminek pedig természetesen hangos tüsszögés és könnyezve átkozódás lett az eredménye. - Jól vagy? – kérdeztem színlelt komolysággal, hogy azután már vele kacagva nézzem, ahogy feladja a harcot és elindul átöltözni. Kis idő múlva egy könnyű, napraforgó mintás, bokáig érő nyári ruhában és egy kis, piros bőrkabátban jelent meg újra és tüntetően közölte: - Rám se nézz, ez nem volt betervezve, olyan, amilyen! Pedig – amennyire a sok szaladgálás és az egész napos gyerekhajkurászás közepette volt időm megfigyelni – igenis csinos volt. Ahogy melegedett az idő, levette a kabátkát, így a narancstűzben égő, lágy ruha pontosan olyan táncot lejtett a legapróbb szellő játéka nyomán is, amelyet Enid karcsú, légies alakja megkívánt. Késő délutánra néha már azon kaptam magam, hogy többször felejtem rajta a tekintetem, mint azt illene. Ilyenkor kis lelkiismeretfurdalással kerestem a lenyugodni készülő napot a horizonton – ami épp olyan narancssárga volt, mint Enid ruhája. Mire Lora hazaért Sissy nagyitól (csak Lilly nevezhette így, az a picuri, ráncos boszorkány valószínűleg bárki mást elevenen megnyúzott volna, aki nem Mrs. Longnak hívja), mindent megbeszéltünk. Már nem is emlékszem rá, hogy a nevetős reggel mikortól fordult át komoly, súlyos, „mindentátkellrágnunk” napba. Tény azonban, hogy valóban mindent átrágtunk. Az előző napot, a várható rohamokat, azt, hogy mi legyen majd a protokoll, amikor majd jönnek. Előre kérte, hogy minden ilyen alkalom után igyekezzünk a lehető leghamarabb visszatérni a nevetéshez. Azt mondta, hogy egy mosolyra akkor is futja majd, ha a gyengeség remegése uralkodik minden izmán, mert… „Csak a nevetés számít”. Nem hittem Neki. Azok után, amit előző nap láttam, lehetetlen volt elhinnem, hogy azokat a borzalmas perceket követheti akár egy kicsike jókedv is, de bólintottam. Ő pedig a következő hónapokban sorra bizonyította be, hogy képes rá. Hogy mindenre képes. - Gyönyörű a naplemente, Bob! – állt meg egy pillanatra Enid, miközben az udvaron széjjelhagyott pulcsikat, papírtányérokat, szalvétákat szedegettük össze a már a házba terelt kislányok után. – Itt mindig ilyen? A lakásom és a központ is fent van, északon, ott soha nem megy le a nap, inkább csak elbújik a hegyek mögé. Tökéletesen tudtam a választ a kérdésre, de nem szóltam semmit, csak mosolyogva néztem az aranyszínben úszó látóhatárt. - Gyönyörű ma a naplemente, nem? – kérdeztem Lillytől, közvetlenül a füléhez hajolva. A megszokott pokrócunkon üldögéltünk, apró feje az ölemben, egyik keze a lábamon pihent, a másik pedig az én kezemet kereste, hogy aztán otthonra találjon benne összefonódott ujjainkon keresztül. A rengeteg beszélgetéstől mindketten annyira eltompultunk, hogy jólesett a meleg, gondoskodó fénybe olvasztani a tekintetünket, és csak úszni benne, gondolat nélkül, akarat nélkül. - A naplementék mind gyönyörűek, Bob, mind egy szálig – mondta merengve. - Ez a szépség azonban csak akkor válik láthatóvá igazán, ha nem egyedül nézed. Csak akkor, ha olyan szorosan öleled valaki lelkét, hogy már nem csak az este friss hűvösét érzed épp úgy, ahogyan Ő, ha már nem csak a szívetek dobbanása zúg olyannyira egy ritmusban, hogy azt sem tudod, melyik ütem melyikőtöké, hanem... amikor már a napnyugta csodáját is pontosan ugyanazzal a szemmel és vággyal fogadod be, mint az Ő érzékei. Ehhez a szépséghez nincs más fogható... Az utolsó szavakat szinte már csak dünnyögte, úgy agyonnyomta a fáradtság. Én pedig csak néztem békésen alvó arcát, mely végre nyugodtan fürdött az egyre halványabb fényben, és belül üvöltve rettegtem attól a majdani naplementétől, melyet Számára már nem követ többé pirkadat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.