dömpert nyúztam, pókot fogtam,
hol tehettem, rosszalkodtam...
De ha szívem elhagyottan
csapdosott csak zaklatottan
a legtöbbször könyvet loptam.
Úgy gondoltam, betűt csenni
nem lehet, csak kölcsönvenni.
Nem szégyelltem piszok lenni,
s vacsorámat nem megenni,
hasfájásra nyögést kenni,
s idő előtt ágyba menni,
de előtte, nagy merészen,
anyám polcán, harcra készen
kutattam, hogy ma mi lészen
olvasmányom és egészen
megborzongott minden részem,
mikor végre szembenéztem
a legújabb áldozattal,
mindegy volt, hogy kárhozattal,
szerelemmel, vak reménnyel,
mesével, vagy vad regénnyel
találtam-e szemközt magam,
pillangókkal telt meg hasam.
Olvashattam ezredjére,
miket rejtett Cousteau mélye;
az Ezüst tó csobbanását,
Beethovenem látomását
(azóta is őrzöm mását),
Emil hatalmas fogását,
Alapítvány tündöklését,
Mario csúf ébredését;
soha-soha meg nem untam...
S mikor szemem már lehunytam,
álmomban is átkaroltam,
vagy csak fejem alá toltam...
...a könyvekben boldog voltam...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.