Azt mondták, hogy ne írjam meg. Emésszen csak a homály.
Ne is adjak esélyt rá, hogy összevissza hadoválj,
bocsánatért esedezz, vagy mentegesd, mit nem lehet.
Rohadj el a bűnöd mellett, mígnem végleg eltemet.

Testvérbátyád elhantoltuk. Közben láttad volna Őt...
Nem volt többé Anya, s más sem. Azt az acél, büszke Nőt
úgy törte szét száz szilánkra gyermekének sírköve,
hogy ránézve rögtön tudtam: a halál csúf hírnöke
fújja kürtjét, s nem a téli, bőrbe metsző szél zenél...
Nincsen bátyád, s már Anyád sem. De Anyád a mennybe tér!
Gianni ócska, korhadt lelke, nem ért meg egy fél imát,
de Anyádé...az ő szívén sosem lelhetnél hibát!

Gyűlöltelek, mikor elment. Nem szépítem, megevett
a tudat, hogy te ölted meg őt is, de a levelet
még időben megtaláltam. Elolvasta. Biztosan.
Belehalt, de jól tetted, hogy elküldted, mert piszkosan
nem maradhat emléked, ha nem is látlak már soha.
Nettában sem ülhet el, hogy édesapja lábnyoma
nem több, mint egy megvetendő, torzult lelkű gyilkosé...
Egyelőre egész szíve egy csavargó cirmosé,
mit a kocsma mellett leltem. Hazavittem hát neki.
Szegény jószág azt hihette nem is fog már kelleni
senkinek sem, de a gyermek kiszínezte sóhaját,
így lehetett két árvából doromboló jóbarát.

Megváltozott minden, fiam... Toni új asztalt kapott.
Nem tetszik a posztó színe. Furcsa-kék. A megszokott,
itt-ott kopott, pohárnyomos, mélyvörös volt csak a jó,
ráadásul megmaradt a régi dákó, s a golyó.

Többet vagyok ott, mint régen. Nincs haza, ha nincs kihez.
Ha Tonihoz új arc téved, s megkérdezi, "Vajh ki ez?",
rám néznek s csak legyintenek: "Testvérgyilkos apja ő!"
S  fanyalogva nyelem borom. S kínom csendben egyre nő.

Nem játszanak velem, pedig... Nem folytatom. Csak panasz.
Elképzelem inkább, ahogy Nettából már kiskamasz,
s később okos felnőtt válik, s néha eljön Tonihoz
és mindneki látja, ahogy ügyesen leradíroz
akármennyi partit vívjunk, s csak Ő játszik énvelem...
S mégse magány lesz a jussom... Mégiscsak lesz életem...

Drága Fiam! Úgy félek, hogy ezt már nem is kérhetem!