Aki fejét írni adta, ellenségét meg is lelte.
A lüktető, vádló kurzor, vagy az üres papír lelke
sosem ismer kíméletet. Tépked, kínoz, míg meg nem fúlsz,
vagy míg el nem kap a sodrás, és boldogan bele nem hullsz.

Ami ennél jobban gyötör, már csak az, ha van mit írnod,
és ömlene szakadatlan, elkezdeni mégsem bírod,
hiszen őszintének lenni ma már szinte öngyilkosság,
s rettegsz, hogy a soraidat (gyermekedet!) eltapossák.


Pedig MA fáj. Fáj annyira, hogy akkor is jönni hagyjam,
Így oly soká,  nagyon soká, s nagyon eltemetve hagytam...

Lassacskán már kétszáz éve balsorsán sír minden magyar.
A hőseink rég kihaltak. Emlékünkben néhol fanyar,
máskor dicső ízben ázik nevük (ahogy épp tanítják...);
s mikor ki van épp a trónon, az szabja meg, hogyan írják
(vagy hogy éppen hogyan törlik) a legnagyobb írók nevét.
Hová tette el a nemzet félelmetes, harcos hevét?
Egykor aki alkotott, az bármit használt (írótollát,
tust, ecsetet, zongoráját, vagy akár csak puszta torkát),
a legapróbb rezdülését is követte az országnak,
nem elbújt, vagy örömködöt az elé szórt díj-morzsáknak,
a Magyar Szív írt betűje, hangjegye és színe volt Ő!
Kiket nevel, s mire tanít manapság a Kárpát-bölcső..?
Ki a példa, s mire példa? Aki mozdul, már csak hajlik,
szolga módra, csak derékban. Aki érti, hogy mi zajlik,
vagy a zsebét tömi tele, vagy túl gyáva odaállni.
De ne féljünk, van egy új faj, aki nem rest kiabálni,
acsarkodva köpköd tele online mindent, s mindenhez ért..!
"Cirkusz már van"... Sorba sem kell állnotok az ingyen jegyért.

Ma nagyon fáj. Ma még jobban. Tudom, szavam nem ér semmit,
s elég lenne emlékeznem a négy fal közt egy-két cseppnyit.
Üvöltve és némán sírva sem találok értő fülre,
visszaküldöm viharomat, ahonnan jött: legbelülre.

(Te meg, Hazám... Ha Neked jó, maradj csak így... Mindent tűrve...)