"Találtam a garázsban egy képet, amin Te meg én
elmélyülten beszélgetünk. Barátságunk elején
kattinthatta Anya rólunk (Erre szinte éhezett.
Amiről Ő nem lőtt képet, szerinte nem létezett...).

Szőke voltál még. A szíved napból kinyert ragyogás.
Véleményem szerint tán a legjóképűbb óvodás,
s legjobb dumás kisfickó is Te lehettél akkoron.
Úgy feszítesz, mint egy kis hős egy műanyag traktoron
egy későbbi, gyűrött képen (Nagyapó ült rá, mikor
elvittek egy nyaralásra, volt is sírás...), bősz szigor,
s nagy elszántság látszik puha, baba-pozsgás arcodon.
Gondolatban pár fotóra magam is rárajzolom,
hiszen úgyis együtt voltunk hosszú-hosszú évekig.
Keserűen furcsa az, hogy mégis egy kép létezik
mindössze, min mind a ketten egy időben rajt' vagyunk.
Node, ilyen ez az Élet. Vannak, kiket elhagyunk,
s vannak, akik minket dobnak. Jó nekem itt. Igazán.
Elröpködök az albumok tarka szárnyú vigaszán
(néha társamul szegődnek színes-borzas porszemek),
kivéve, ha télen ott kint támadnak a zord szelek.
Olyankor kis vatta-szívem nem találja melegét,
s felkutatna minden ormot, minden tenger fenekét,
csak hogy végre Rád találjon, s Hozzád bújjon újra már..."

"Vigyázz, Kincsem, öreg garázs, ez meg nagyon durva zár,
kiskoromban orrba vágott miatta a fémkilincs...
Világíts még kicsit ide! Úgy néz ki, hogy erre sincs.
Várj csak, megvan! Ott lesz, ahol a fényképes dobozok!
Öreg mackóm... Várd meg apát, még egy lámpát behozok.

Itt is vagyok! Ugye tetszik? Ráférne egy pancsolás...
Ne kacagj, Te szöszi, bizony Te dolgod a súrolás!

Nézd csak, lányom, ezt a képet, amelyiken Ő, meg én
elmélyülten beszélgetünk... Barátságunk elején
kattinthatta Mama rólunk (Erre szinte éhezett.
Amiről Ő nem lőtt képet, szerinte nem létezett...)..."