Az utolsó ima akkor hullt a földre,
amikor a templom találattól dőlt le.
Száz pár összekulcsolt, reménykedő kézből
egy sem maradt épen, s többé már nem néz föl
senki sem a falu háborgó egére,
s nem emlékszik senki az Isten nevére.

Az utolsó ima nem volt már valódi.
Már csak kötelesség, csak hagyták halódni
a békével együtt a hitet, s az embert,
de a templomajtón kiosonni nem mert
mégse senki, mert hát... Hova is ment volna?
Nincs már, ami szívre szívvel válaszolna.

Az utolsó imát olyan csend kísérte,
amekkora súllyal a Teremtő vétke
nyomja ősidőktől ezt a szegény Földet.
Sorsszerű volt: ha az ember bátran öldökölhet,
el is pusztít bármit, önmagát is végül.
S hogyha végre nincsen, minden újraszépül.

Az utolsó imát, ne felejtsd el, Isten!
Tanulj a hibádból, s ha kivirult minden,
ne teremts majd többé ilyen veszedelmet!
Reméld, hogy egyszer az összes seb beheged,
s eltemet a bolygó minden csúf emléket...
... s imádkozz, hogy egyszer megbocsásson Néked...