Leverte a vihar a hárs illatát,
s lelkevesztett, rozsdás hömpölygéssé vált
a gyomkeretbe zárt járdaszéleken.
Illattalan zöld az utcaképeken.

Újszülött tócsákat forró aszfalt rág
- szurokízű gőzbe harap a világ.
A bőrön levegő izzadsága ül,
nyirkos a csend, de már szép lassan derül.

Mint szerető haja, úgy omlik a fény,
átírja a várost - ébredő regény,
sorai közt hunyorgó ajtók nyílnak,
s fejezetenként új életről írnak.

Segítettem azóta minden nyárnak,
de felszárítni tócsáid Utánad...
Hiába a szép, amit reám izzad.
Édesebb a hársnál az esőillat.