Lekéste a naplemente csíkját,
a cirmot a felhőbodrokon,
neon festi fáradt arca pírját,
majd elhal a munkás-rongyokon.

Ellopta a túlóra a kedvet,
ég a lépés, jár a gondolat;
valami a félsötétbe csenget,
a rendezőn egy vagon tolat.

Eszébe jut kölyökkora útja,
- talpfák között futott lábnyoma -
vállában a kopott táska súlya,
s ujja közt a fanyar áfonya.

Erre szaladt régen iskolába,
átvágva a megszokott csapást,
s hazafelé erre húzta lába,
szerette a vas-szagú varázst.

Lábaival félősen kutatva
biztos foltért még az elején
próbálgatta, milyen messze jutna
egyensúlyban a sín tetején.

Úgy képzelte sátorponyva őrzi,
kötélen jár, dölyfösen lenéz,
közönségét ijedt féltés főzi,
ámult sóhajt sikkantás tetéz.

Hogyha billen, tekintetek halnak,
ezer kéz kap ezer szem elé,
mégis új, meg új lépést akarnak,
ez a cirkusz, s ő a szerepé... 

Könnyű dolga volt a képzelettel:
eldobta, ha múlt a délután,
s másnap újra széjjeltárt kezekkel
hajlongott a tapsokért sután.

Annyi koszos év telt el azóta...
Semmi játék, ébren-álmodás,
s nem tüzelte fantázia csókja...
... de még itt a régi állomás..!

...

Azt hittem, hogy megártott a lőre,
nagyra tártam bódém ablakát!
Nem minden nap lát az éjjel őre
kötéltáncot járó nagypapát!

2016. május