Meg ne szólalj, ne is pislogj! Tartsd mélyen a sóhajod !
Sőt! Tudod mit? Tűnj el innen! Mit vársz? Búcsú-szólamot?
Segítettél? Ugyan, kérlek! Néhány szintet felhúztál...
Na és aztán... Már nem kellesz! Jól tennéd, ha elhúznál...
A haragtól arcod lángol, talán sírsz is legbelül..
Azt hitted, hogy pont én bánok torz lényeddel emberül?
Ezer lapból kártyavárat… Nem ment volna egyedül...
De ezt csak mi ketten tudjuk, s nem félek, hogy kiderül!
Tudod miért? Jó a lelked… Nem ártanál senkinek…
Éppen ezért maradsz mindig, mindenkinek ennyinek...
Unlak mostmár. Vinnyogásod bántja fülem, s mit sem ér.
Nem tartok meg olyan kutyát, ami már csak enni kér!
Azt mondod, majd jön egy másik? Aljas? Önző? Pont, mint én,
s széjjelrúgja csodás váram, s ezt érdemlem? Kis hülyém!
Akkor halkan füttyentek majd, s már szökellsz is nagyokat,
S hálatelve, sárban csúszva, felszeded a lapokat...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Komár Ella 2019.05.23. 13:14:33
Dylan D. Tides 2019.05.29. 05:15:54