A kabátom gallérján ücsörög az illatod.
Néha odahajolok hozzá, üdvözlöm, mint az álomszerű tegnap egyre halványabb szellemképét.
Hagyom, hogy hozzám bújjon, megsimítsa az arcom, belekapaszkodjon a tarkómba, magához húzzon, csókot ígérve játsszon az ajkaimmal, hogy az utolsó pillanatban kacéran meghátráljon. Ugyanúgy remeg a beteljesülésért, mint én, tudja, hogy már rég elvesztette a még el sem kezdett harcot, de a vágy kicsit mindig meghal, ha átlépjük a vonalat, hát húzza még…
Egy fülcimpának dobott picike sóhaj dönt végül. Leolvad a meleg, illatos bársonnyal borított nyakra, végig ömlik rajta, mint egy odahajított selyemkendő, hogy a kulcscsont csókra termett árkában meggyűlve megálljon, s folytatásé
rt kiáltson.
Elveszünk.
Egyszerre, egymást szorítva tűnünk el a valódi világ fürkésző szemei elől. Összeforrunk egy poros, öreg fal tövében, úgy válunk hosszú percekig láthatatlanná.Aztán szét kell tépni a csókot. Fáj, hogy megszakad a szédülés, de azonnal új hullámban bomlik a boldogság, mikor érzem, hogy visszavágysz kábulatba, csillogó szád kéri, kutatja és elveszi, ami neki jár, újra és újra követeli, hogy teremtsük meg a végtelent…
A kabátom gallérján ücsörög az illatod.
Te ezt hagytad nekem, én titokban elhullajtott könnyem remegő prizmáját a nyakadon.Boldogságom rejtve dúló viharából ottfelejtett esőcsepp, semmi más… Talán csak felszárad, s elfelejted…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.