Ezt írtam egy furcsa nyáron:
"Szívemet ma kulcsra zárom,
mert megőrült már egészen,
képzelődik tettre készen:
Angyalt látott rám nevetni!
Nem átallott megremegni,
mint egy buta, égő kamasz...
Nyár vége van... Ez nem tavasz... "

Aztán jött az ősz,  a tollam
fuldoklott csak csókba forrtan:
"Villanás ez, kristály-háló,
ökörnyálként messze szálló!
Nem nekem szól arcod pírja,
sorsunk nem egy penna írja,
nem osztanak csodát nekem...
Vagy ha mégis... Elvehetem..?"

Pokol jött a téli dérrel.
Szárnyad beborítva vérrel.
Nem írtam, csak bénán ültem,
tán már nem is menekültem...
Űztelek,  mert Minden lettél,
s habár sírástól remegtél,
s szabad út volt - nem szaladtál..
Betakartál,  s itt maradtál...

Nem hittem a tavaszt,  s mára
mégis rám hullt napsugára...
Szokatlan még,  bánt is a fény,
És a jég még mindig kemény,
de a jöttöd már nem remény,
való vagy,  nem álom-regény,
s újra égni, s írni vágyom:
"Ezt írtam egy furcsa nyáron:... "