Apa furcsa. Sürög-forog.
Lesújtva néz: "El kell adni..."
Fejet vakar, halkan morog:
"Én ma meg fogok szakadni..."

Nekem csak egy halvány "Szia",
fejcsóválva mond furákat,
s azt ígéri, megőrzi a
Pókemberes matricákat,
de most bizony menniük kell,
virág lesz, meg póni-féle,
s az is kérdés, mennyi trükkel
kenhet rózsaszínt a kékre…

"Ráért volna a fal bőven...
Cowboy kalap, sheriff jelvény
mintája a lepedőben,
kicsi, vagány farmermellény,
hozzá rojtos baseball sapka,
nézd meg, fiam, a sarokban
kiröhög a focilabda..."
Nem értem, miért van gondban,
s miért az a mosoly mégis?
Öcsi ezt majd mind szereti,
hisz megvesznék értük én is…

Nézz csak oda! Hogy teheti?!

Elrakja a szép huzatot!

Pedig tele van dínókkal,

mennyi boltot átkutatott,

s mi lesz most a nagy plüsspókkal?

„Apa, most már beszélj kérlek!

Ne adj szoknyát a teknősre!

Megőrültél? Mért’ cseréled

le a szobát hercegnősre?!”

Megtorpan, s egy nagyot kacag,

„Nem hallottad mamikától?

Nem megtréfált a kis maszat?

Nem kell ez a csomó vacak!

Hanna lett a Lacikából!”