Felriadok. Úgy, mint máskor...
Végigsimít kis kezed,
s nem félek a folytatástól.
Ujjad puha ékezet
ráncba rettent homlokomon,
fel sem ébredsz, úgy csitít...
Álmodj tovább! Ablakomon
tűnő párát úgy simít
szenvedélyünk szép emléke,
hogy még lüktet, nyom a lég.
Illatunk a vágyak éke,
fűt az izzás nyoma még.
Visszafekszem. Lágy ütemben
cseppekké állt sóhajok
tangót vágynak két fülemben,
s csak rekedten szólhatok:
"Ébredj, Kincsem!" Percem sincsen,
s úgy nézel rám, úgy akarsz!
A világ most újra nincsen,
lángba lobbansz, s eltakarsz...