Nyomja a sírba a bús remetét. Hívja a lelke a hajnali csendet- ujja ma így ír dallamokat.Reggel a gyermeki múltba merenghet,pergeti szíve a volt-lapokat… Boldogan ül be az iskolapadba,vágyja a szót, mint friss levegőt!Más kölyök álma a napba szaladna,néki a könyv ád életerőt. Pénze, ha nincsen az új falatokraírni tanít meg morc fiakat,közben a szelleme űzve-ragyogvamesszibe épít kőhidakat. Összekarolva az úton elébetéved a napban két fiatal- drága halott szeme villan eszébe,s hit teli vágyból vér-viadal. Mennyi a tűz, ami gyűri Petőfit!
Issza szavát, mint régi borát!Homloka féltő, zsenge redőitjaj, sose látja… Hősi barát… Végül a kardja temette, s a pennanéma maradt, szomorú hagyaték.Sírköve légbe dobott, puha henna,ostoba szó csak a „mély szakadék”… Vége a harcnak, a munka a jussa.Bízzanak őrá száz hivatalt,ebben a korban a tolla a puska,sorra tetéz gyönyörű diadalt! Toldiban éled a láng, s a kis apródszórja a honnak hív aranyát;sírva-dalolva elűzi a rablót - bárd-hada fente bősz agyarát. Máskor a ballada húzza a könyvhöz- szebb ruha ébred ősi regén,ujja szelíden a régi göröngyhözvonja a mát holnap peremén. Pók puha szála fut alkonyi fényben.Mozdul a bokron - gyenge szövés.Lassul a szív az ezer-szavu lényben…Fáj ma a sóhaj… Csúf köhögés…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.