Fülcimpámon sír a dér.
Dallamodból villanások,
mint megannyi könny kísér.
Megállok hát, s megtalállak.
Koszos kézbe bújsz vadul.Hangjegyeid körbejárnak,némely szárnyal, más lehull. Ami kínzott, elfelejtem.Mélyebb a te panaszod.Hangod árva, félve sejtem:tán sosem lesz tavaszod… Van nálam egy talált cetli- volt szerető szavai.Kedvem támad felnevetni.Mennyit értek dalai? Ez sem fáj már. Megfordítom.
Írok néhány sort neked.Minden apróm kiborítom - megfizettem lelkedet.
Pár forintom csöngve pattan,
zsömlét, hitet, semmit ér.
Fagyott húrod bongva csattan,
visszhangja a ködbe tér.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.