Amikor az anya bántott pont úgy hajlott földig hátam,
ahogyan a fűz megsárgult bús ágai a hold alatt.
Nem akart az anya rosszat! Csak a keze… hát... megszaladt...Ezek itten? Porból, nyálból, napsütésből én csináltam.
Kiszáradtak, s azt képzeltem üveggolyók, alig vártam,
hogy játszhassak ebéd után! Volt mellé még apró szemű
hulló alma, kicsit férges, de jól gurul, milyen derű!Sütiszagú, kicsi ház ez, itt még rég a dédi lakott.
Jajistenem, Klári néni, adj egy nagyobb papírlapot!
Nem fér ki a kert a slaggal, nyári széllel, nevetéssel,
minden szitkot elfelejtő fűben hanyatt heveréssel!Ez egy kopott, kis iskola, soha szívvel nem vártak ott.
Megtanított mosolyt sírni, kiszínezni a bánatot.
Ez itt ősz és levélhullás. Osztálytársak csúf szavai.
El se hinnéd mily halványak egy kisfiú panaszai,
nincs fül, ami észrevenné. Ez meg itt a kutyám, Zaki!
Mennyi könnyem folyt a szőrén! Neki voltam tán valaki.Majd még lesz itt dömper, kifér.Színe az a koszos-sárga,…” Könnyem végül nem engedett. Mosolyom hiába várta,elsiettem. Zokogásom messze vittem, így nem látta.Nem apátlan, nem anyátlan, de árvább, mint bármely árva.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.