odabiccent még a puha, fátyolszemű éjnek,ahogyan az ébredező, óriási kasbanszárnyaikat pergetik az első bágyadt méhek. Pirkadatkor, mint a gyermek, olyan ez a város.Nyújtózik a Tűztorony is, s letekint a térre:tollászkodnak galambjai, még mindegyik álmos,most még hűs a macskakő, de izzani fog délre.
Távolabb a jegenyefák égre nyúló lombjátremegteti meg a pletykás, hangos csőrű népség,szünet nélkül fecsegik az elmúlt napok gondját,s dallam lesz a paláverből, mosolyhangú szépség. Megrezzenek, amikor a vonat kürtje hallik,más volt ez a hajnal, hiszen hozzám bújtál végre.Egész közel, s néztem, ahogy ajkad íve hajlik,s olyan volt egy pillanatra, mintha számhoz érne...
Álmodhattam biztosan, mert elillant a percünk,azóta már talpon Sopron, s újra zúg az élet.Álmodom egy másik órát, abban több a merszünk:Hozzám lépsz és hozzád lépek, elveszek és véged...Csókba hullunk a peronon, s nem engedlek téged...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.