Hátam az ajtónak döntve ücsörgök,
bentről a tévé moraja hív.
Tudom, hogy azt mondtam, még egyszer csörgök,
de ennyit nem bír már ez a szív.

Ahogy a kisgyermek az üres csizmát
leli meg Mikulás reggelén,
úgy súgom emléked után, hogy "Viszlát!",
s eltűnsz a nagyvilág túlfelén.

Elhittem megint, hogy bekopogsz végül,
s azt mondod: "Késtem, de itt vagyok...
Bolond egy vihar volt, ajkam is kékül.
Engedj be, kérlek, vagy megfagyok..."

Elhittem azt is, hogy karomba hullasz,
átsírunk több ezer új hetet,
de aztán feledjük azt, ami fullaszt,
rám találsz, s szemed majd úgy nevet...

Elhittem: nem bírod... Úgy, ahogy én sem.
Egyszercsak betoppansz, s ébredek...
Rájövök: álom volt! Nem mentél mégsem!

...de látod... megint csak tévedek...

Hátam az ajtónak döntve ücsörgök...
Valami fájdalom aludni hív.
Tudom, hogy azt mondtam, még egyszer csörgök,
de ennyit nem bír már ez a szív...

Kialszik ő is, s mint csalódott gyermek,
nem hisz már többé, nincs kegyelem.
Cukorka-álmok? Örökké-tervek?
Nincs Mikulás és... nincs Szerelem...