Tanmese
Megdöbbent az oroszlán, hisz nem is jött eszébe,hogy a bukott antilop tán szívesen beszélne,mielőtt még fogait a húsába ereszti...Leült hát és megvárta, míg amaz ígyen kezdi: "Tudod… sokszor elméláztam: milyen lenne akkor,ha szikládon én ülhetnék bőszen alkonyatkor,s Te lennél az, aki minden rezzenéstől félvelegelné a sárgult gazt és rettegésben élne..?Nagy kevélyen nézném, hogy a horizonton lépkedsz.Élvezném, hogy én döntöm el, még hány percig élhetsz,Te meg rágnál, mint az őrült, s imádkoznál esdve,azért, hogy a mancsom ma egy társadat keresse.Nyújtózkodva felállnék és elindulnék végre...Szemem villan, bátor szívem ítélettől égne...s Te pihegnél lenn a földön, halálodra várva,s Teutánad sírna végül két magányos árva..." Az oroszlán hallgatott csak... Hisz hogyan is szólna..?Félrenyelne, s szégyenszemre rögtön fuldokolna... Képzelgések helyett inkább futni kellett volna...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.