Ecsetekből, vásznakból
Ó, mennyiszer kértél: "Fess egy képet rólam!"Vén cipőmmel bambán turkáltam a porban,s pusztán gondolatban suttogtam el halkan:Olyan lenne, mintha hazudnék egy dalban... Nem tudtad, de régen festettem egy lányról.Próbáltam utána (istenem, de hányról!),de már nem zenélnek ugyanúgy a színek,s nincs olyan varázslat... Alkonyi melírneknem állt jól azóta egyetlenegy nő sem...Nem hívnak a vásznak zúgva, ismerősen,sürgetve az órát: facsarjon ki mindent,ami vágy csak tombol, s égni készül itt, bent!Más volt akkor... Nem kín, s feladat itt állni,inkább izgatottan egyre beljebb szállni,s elmerülni lassan a készülő képben,épp úgy, mint a harmat szemében nyílt szépben.Ecsetemmel néha oly könnyű volt sírnom,ahogyan a méhek margaréta-szirmonlépkednek a foltos, nyári levegőben,s ahogyan a napfény szökken lemenőbenhullámtörés hátán, könnycsepp-remegésben...s könnyű volt repülnöm boldog nevetésben... Azt hiszik, hogy festek, de ez már csak látszat,azóta csak tépem, hasítom a vásznat...Ne mondd hát ki többé: "Fess meg engem! Kérlek!"Csalóka a napfény, nincs vége a télnek...Gyere vissza akkor, ha már Őt elűztem,ecsetekből, s vásznakból gyúlt égig erő tűzben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.