Nem úgy volt az... Én emlékszem, szinte egész pontosan.
Az Ősz akkor rég itt volt már. Slendriánul, slamposan,
úgy, ahogy csak ő köszönhet, egyet biccentett felém,
s mint egy gyermek, úgy tapicskolt sáros avartengerén.

Akkor láttam meg a kislányt... Kölyök voltam magam is.
Kucorgott a fa tövében. Kis gesztenye-piramis
tornyosult már lába előtt. Megcsodáltam kis kezét...
Kupackáját igazgatta, ne guruljon szerteszét.
"Disznónak lesz... Szelíd fajta." - mondta, mikor észrevett.
Kíváncsi volt rám a lelkem, közelebb merészkedett.
"Édesapám szinte ilyen szép tarisznyát hordozott.
Nyulat lőtt beléje néha, máskor szedret is hozott.
Ha megvolna, abba raknám ezt a sok-sok gesztenyét.
Elkísérte őt a frontra... Hallod ezt a halk zenét?
Szomszédunkban megesküdtek! Csudaszép volt az Irén...
Férjhez megyek, tudom, én is! Lehet, hogy még nem idén,
s nem jövőre, de kivárom, s meglásd, én is szép leszek!"
- csacsogta, s én éreztem, hogy szépen lassan elveszek,
s hogyha kéri, mázsaszámra hordok neki gesztenyét...
Elkísértem hát hazáig, tudtam, hogy csak vesztenék,
hogyha végül tarisznyámat nem ajánlom fel Neki...
Nem gondoltam akkor még, hogy örökre fog kelleni...

Így volt minden... Én emlékszem, szinte egész pontosan...
Hatvan éve őrizzük a kis tarisznyát gondosan...
S bár az emlék-gesztenyét már rég elrágta a penész,
Nagyanyátok két szemébe két szemem, ha belenéz,
ugyanazt a kislányt látja... Újra, s újra belevész...