Órákig néztem az utolsó pár sorod.
Azt írtad, szeretsz és mindenre vágysz,
de mindent nem adhatsz. Mégis, hogy gondolod?
Ha majd épp rám unsz, egy fiókba zársz?

Ha újra játszanál, előveszel?
Megsimítsz lágyan, hogy higgyek megint?
Tudod Te, milyen sok erőt vesz el,
bíznom és remélnem kényed szerint?!

Írj, ha majd úgy látod, békét akarsz,
s megbújni csendben, csak lágy-szelíden,
s otthonra lelsz végre. Itt nem zavarsz.
Akkor majd lelkemet Rád terítem,
óvjon meg mindentől, amíg csak élsz,
s rájössz, hogy régóta itt volt helyed.
Amíg csak remélek, s Te is remélsz,
lesz hová hajtanod majd a fejed.

Nem írok többet, hisz tudom, hogy értsz.
Addig is... álmodok tovább Veled.