Töprengő
Novemberi ködharmattól csillan rám a macskakő.Séta közben rám kacsint két édes arcú csacska nő.Csak mosolygok a ma este kacérkodó lányain...Van kísérőm, eljöttetek ma is, régi árnyaim... - Tehozzád épp akkor értem, amikor a bűneidgennyes mocska már ellepte dédelgetett műveid.Együtt fogtunk szappant, s rongyot, s megkerestük Önmagad.Megtisztultál, s csillogásod tán örökre fönnmarad. Neked vágy volt minden sejted. Táncoltál a lángokon,s engem is csak égni hívtál, s nevetni a lányokon,kiknek már egy ölelés az Élet és egy babaszív...Hagytalak, hisz meghallod majd, ha a csönded szava hív. Nálad csak egy kósza estét töltöttem. A nyári Holdmagányoddal nótázgatva locsolta a házi bort.Egész éjjel beszélgettünk, s míg a gőze tovaszállt,rájöttél, hogy mégsem vágyod szeretődnek a halált. A Te lelked féreg rágta. Oly sok erőm belehullt,amíg végre megtaláltam, hogy mi szülte! Szabadult,s végül szebben, s színesebben nyílt ki tiszta két szemed,mint ahogyan szirmot bont a szivárványt szőtt képzelet. Veled hosszú volt a séta. Te voltál a Szerelem.Ma sem tudom, megírom-e az utolsó levelemNeked, hogy majd útra kelhess, s ne nézz végre vissza már...Makacs tollam még nem enged... Múltban él a kis szamár... - Miért jöttök újra vissza minden este? Nem tudom.Elköltöztem, ajtóm zárva, a kulcsokat eldugomés Ti mégis megtaláltok, s minden egyre nehezül.Elhagytatok, s mégsem hagytok ezután már egyedül?Nincs oly világ, melyben értem szomorkodni érdemes! Elindult már az a Nő, ki végre szívemért keres..?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.