Polcaim közt, fönn a falon, lóg egy pici képkeret.
Nem egy nagy szám, mégis: ha a hátrahagyott éveket
idézgetem egyszer majd a vége-főcím kezdetén,
bizonyos, hogy mosoly pattan szájam ráncos szegletén.

Volt egy órám ugyanis egy széllel bélelt szép napon,
(drága Judith, azt hiszem már ideje megvallanom:
ilyen mélyre még szívembe egy ajándék sem került),
amikor a Down-világ, mint angyalszárny, reám terült.

Látogató voltam csupán, de az első ölelés
elég volt, hogy nehéz legyen végül az elköszönés...
Kereshetnék unalomig széjjelcsépelt szavakat
szeretetről, szívről, s arról, hogyan bontott falakat
a sok meleg, drága szempár bennem néhány perc alatt,
de a lényeg mégis az, mi azóta is megmaradt:
úgy szeretnék visszamenni, s mosolyt kapni, míg lehet!
Nekik, s Tőlük letisztulva! Nem hallgatni híreket,
kidobálni mindenféle ránk ragadt feleslegest,
észrevenni újra, ahogy tücsökhúron hív az est...


Szeretem a falon azt az icipici keretet...
Nem feledem sosem el a finom, szelíd kezeket,
amik akkor átnyújtották: "Neked adom, elviszed?"
Azóta tudom: a mese igaz, hogyha elhiszed...

(Apró fénykép került bele, rajta két kis gyermekem,
ami szép és fontos, azt így mind egy helyen meglelem.)