Vártalak már. Óvatosan elfekszem és hallgatom:
van-e már a levegőben Belőled mit hallanom?
Érkeznek-e madaraid szép sorjában, s lesz e dal?
Nyílik-e a napvirág, mi minden télit elzavar?

Így hasít csak eszembe, hogy milyen ritka pillanat:
felnőtt fejjel, fűben fekve nézni felhőbodrokat!
Gyermekként még verandánkról (hiába szúrt úgy a fény)
egy-egy felleg felrepített, s mint valami tünde-lény,
mesét rajzolt képzeletem összekarcolt lapjain,
s játékokkal mosolyított elszomorult napjaim
néhány percén könnyedén. Volt annyiféle forma ám!
Minden felhő lett VALAMI, s ujjonghattam óraszám:
mozivászon nyílott (néha átdöfte egy repülő),
s ha ügyesen hunyorogtam, az előttem terülő,
végtelenül kék világban egész tömeg született!
Nem is kellett elrejtenem, mint egy titkos füzetet,
hiszen fel se néz a felnőtt, vagy ha mégis, csak legyint:
"Eső lesz!", vagy esetleg még "Kiszárad a kert megint..."

Mondanám, hogy újraélem (Neked hála, Tavaszom),
a kalandot, mi kicsorbul minden kajla kamaszon,
s nem talál már soha vissza... Nem tehetem. Vállalom:
nem azt látom már az égen, amit régen... Szánalom...
A fellegek nekem mostmár nem mesék, csak sóhajok.
Akadnak itt bosszús formák, mélyen titkolt óhajok,
kéjből hasadt, villámfényes sikkantások garmada,
imádságok, amelyeknek elakadt a dallama;
megkönnyebbült pamacs, amit elereszt a félelem,
s az a felhő, ami szép, de fekete a széleken,
az egy lélek legutolsó sóhajtása lehetett...

Hogy nézhet ki az, amelyik csupa-csupa szeretet?