Azt olvastam: „Mosolyodba csomagold be bánatod!”
Összeszedtem mindent tehát, mit szerelmed rám hagyott.
Celluxom is van, meg ollóm, bele mégsem foghatok:
Azt nem írták, mosolymintás papírt hozzá hol kapok...

Ó, mennyivel könnyebb volna, ha az idő kerekén,
tekerhetnék, s az utolsó tavaszunk legelején
találhatna minket megint a még fázós reggelünk,
s kávéillat fonná körbe, amit egymásban lelünk:
örömteli mosolyt, csókot, meg nem szűnő ölelést,
jácint ízű, hirtelen gyúlt vágyat, s abból remegést..!

Nem játszhatnánk el, hogy így van? Tudod még, hogy hol lakom...
Jöjj csak bátran! Körömheggyel kocogtasd meg ablakom,
s folytassuk az életünket egymáséban, Kedvesem!
Eljátszhatnánk..? Vagy talán már elvesztettük teljesen..?

Azt hiszem, hogy mégis inkább csomagolnom kellene.
Annyi mosoly csak van itthon, s ha nincs, teszek ellene:
hogyha a mi tavaszunk már nem is hozott több nyarat,
nem kesergek romokon, hisz szívem az még megmaradt!

Hinni kell csak, s minden ágon előbb-utóbb rügy fakad...