Kis időbe került azért, hogy túl legyek Rajtad.
Jó, az egy percig sem voltam, ki Utánad kajtat,
de az elmúlt két év, bizony elsüppesztett szépen.
Leültem, mint por a repedt papírnehezéken,
mi még mindig kapaszkodik az asztalom sarkán.
Őrzi azt a fél levelet, pedig az már tarkán,
okafogyott könnycseppektől maszatossá mosva
lemondott a borítékról, sose látja posta.

Múlt héten már futni voltam. Edzés is volt végre,
s tervezem, hogy kiülök a lomb alá bújt stégre,
ahogy ez a bolond tavasz végre zöldbe gyullad
és a nyüzsgő víztükörre barkapaplant hullat.

Azon kapom magam néha, hogy már olyan dallam
is elhagyja hébe-hóba Téged hívó ajkam,
minek semmi köze Hozzánk, s úgy fütyülök reggel,
ahogyan egy... Milyen furcsa... Ahogyan egy ember.

Abból hiszem, hogy valami újraéled lassan,
hogy ahhoz, hogy társaságban arcom megmutassam,
úgy ítéltem: dobnom kell a borzalmas szakállat
(úgyis azért hagytam meg, mert mindig is utáltad),
s farkasszemet nézek már a megszeppent tükörrel,
s vigyorogva végzek épp a fakó-vörös szőrrel.

Végezetül velem együtt a tükör is bólint.
Az új arc, s az új tekintet szinte fejbe kólint.
A maradék habbal aztán Téged is lemoslak,
s indulok, míg mindent ilyen frissnek, harmatosnak,
s tűzzel hintett szépnek látok. Látod? Megmutattam!
Kilépek az ajtón, ami tettre készen pattan...

...régi, kedvenc sapkámban, mit egyszer Tőled kaptam.