Csak majd vigyázz, a jobb sarkán kerüld el a méheket!
A létrát azt megfogom, mert három helyen törve van.
Milyen könnyű volt felmenni, leverni a fészkeket,
de ma már a kezeim és lábaim se bírnak el...
Meddig maradsz? Csak mert megint megsüllyedt a kiskapu.
Bár legalább tudom, hogyha nyikorogva énekel:
nagybátyád is megjött végre. Milyen most a kis falu?
Régen voltam körbenézni, alig tudok menni már...
Megszépült a városháza, azt mondják a húgodék.
Megtudod majd..! Ahogy vénülsz, terád is csak ennyi vár,
az életed egy kipukkant, hajdan színes buborék
lesz neked is nyolcvan fölött. Tán a tavasz tudja még
minden évben néhány napra elhozni az életet,
ilyenkor a nektárfodros napsugárba hullanék,
s újraélném még vagy százszor majd' kilencven évemet.
Ahogy a vén diófával, velem sem fogsz veszteni...
Nem beszélek ilyeneket, sose szokott tetszeni,
inkább nézzük, kinn a kertben kell-e bármit kezdeni:
A szőlőt azt kivágattam, nem bírom már metszeni...”
Alig hallom szavaid, csak nézlek, drága, jó Papám,
s felidézem, hogy kísértél engem annyi úton át.
Kívánságként, ha lehetne, ezt az egyet mondanám:
Légy itt mindig, s míg csak élek, hadd legyek az unokád!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.