Itt ültem már, mikor nyitott a bár,
s a
függöny is óvott a fénytől.
Beszélt, csak beszélt a fényes gitár,
s te
sírtál a boldog meséktől.
Hittél nekem, s hogy a dallam szelíd,
vagy
lobogó hulláma elkap,
s kettőnket egész a holdig repít,
s hogy
többé már el nem is hallgat...
Nem láttad azt, ahogy mindenki mást
is
elbűvöl, ahogyan játszom.
Régóta szórom a gyilkos varázst,
s bár
lehet, hogy tiédnek látszom,
minden nő húrjaim múzsája tán.
Nézd!
Ringanak kábán, ha csendül
elképzelt lelkem a szívük falán
és
bizalmuk sohase rendül...
-
Itt leszek még, mikor minden bezár,
s az
utolsó szék is plafonra
nyújtózó lábbal a viszlátra vár,
s a
hófehér kezed karomra
verset simít, amit nem olvas más,
csak
én majd, a fekete csendben.
Kicsúszik akkor egy vég-vallomás:
én
talán még nem is szerettem...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.