Ki vagy Te, ki tőlem kérded?
Álltam, mikor gyenge térded
azt se tudta, merre hulljon,
milyen színű sárba fúljon,
s gyávaság volt büszke vérted!
Ki vagy Te, ki számonkérnél?
Néztelek, míg széjjeltéptél,
s darabjaim fölött állva
csak figyeltél könnyre várva.
Jobban tennéd, hogyha félnél...
Ki vagy te, míg én ÉN vagyok?
Én örökül kincset hagyok!
Mi a tiéd? Lopott javak,
tollal rabolt földek, tavak!
Enyém volt, mi nálad ragyog...
Sóhajtás egy régi csöndnek.
Ez vagyok. Csak föld a könnynek.
Ezt hagytad: ma ifjak, s vének,
- mennyi vágyó, magyar lélek! -
otthonukból haza jönnek...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.