Kandallómban lassan elnyugszik az izzás.
Künn, a tornác úgy nyög, mint a csősz, ha sírt ás,
s legkedvesebb korcsát készül eltemetni.
Múlhatna a tél már. Szeretném feledni,
s tavaszt átugorva, még egy fülledt estén,
tücsökzajban, s pipám parazsába lesvén
hold veresét nézni, mint ki sosem álmos...
Azt az egyet még tán megérhetjük, János!
Isten aki tudja, mi lesz végül vélünk.
Annyi biztos csak, hogy holtunkig, ha félünk,
nem ember kezétől, s fegyver villámától
remeg meg a szívünk. Nem tartunk a mától,
a tegnap már nincsen, a holnap meg úgyis
eljő, hogyha rettegsz, minek még a súly is?
Szemem pernye-pillét követ, ahogy szálldos...
Egy dolog rémiszt: Ha... elfelednek, János.
Nem engem, vagy Téged. Az a jussunk. Nem kár.
Örök emlékezet ezen földön nem vár
semmi ember-féle átkozott fiára.
De mégis... Hazudd, hogy nem éltünk hiába!
Tudom, hogy ajkam az ritkán és halkan szólt,
de volt sok háborúm, s azt írtad hajdan volt,
duzzadó erőmről: csodákkal határos!
Tudják majd ki voltam? Vagy már csak ma, János..?
Neked könnyebb, s főképp: sokkal szebb a dolgod.
Fáradtság, s vég nélkül mindegyre csak hordod
rengeteg hősöd és történeted nékünk.
Temiattad hisszük: lassú, magyar vérünk
lesz még vad patakja legigazabb gőgnek,
s hogy idegen barmok mindhiába bőgnek,
magyar fejek alatt magyar szó lesz vánkos!
Annyit adsz, hogy nem hullsz múlt ködébe, János!
Gyenge karom korhadt, mellém vénült szolga.
Könyvet hogyha elbír, de... csípje a bolha,
tégedet olvasva új erőre szökken,
s hiszem: nem felednek! Sőt, majd egyre többen
falják soraidat évszázadok múlva!
Minden betűd mag lesz, s magyar szívbe hullva
megindul és nő még friss hajtása számos!
Mi meg fentről nézzük, s megnyugoszunk, János...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.