„... azért, mert még meg kell várni azt a zónás vonatot.
Igaz, Apa? Az lesz, ami az előbb itt tolatott!”

Itt kapott el Kelenföldön egy tündéri jelenet.
Ez a fenti szereplő úgy öt-hatéves lehetett,
s az, akihez így intézte  csilingelő  mondatát
- néha persze apját lesve - egy már régi jóbarát.

Név nélkül is megkedveltem pár éve a figurát.
Kortalan-szép mikulás-arc, azon mosoly virul át,
hiába az aluljáró fagyos-szagos fintora,
azt már talán nem is hiszi, hogy lesz máshol otthona.

„Szép a pulcsid! Talán bizony ezt hozta a Télapó?
Én azt várom ajándéknak, hogy majd legyen néha hó.
Idén lesz is, legalábbis Apa ezzel hiteget,
azt is mondja: én még nem is éreztem nagy hideget,
bezzeg, mikor ő gyerek volt... Te mit iszol? Kakaót?
Szerintem a Jézuskától kérj majd másik takarót,
mert ez elég rongyos, piszkos, színe sincsen semmilyen.
Megkérdeztem egyszer Apát, mért' laktok itt ennyien,
de szerinte ráérek még megérteni ezeket.
Egyelőre az a fontos: legyen bennem szeretet,
segítsek, ha tudok, legyek akármilyen picike,
mert a szívem úgyis jó nagy, mindegy is, hogy hiszik-e...
Például a múltkor azért ettem kilenc süteményt,
mert szerinte (tudom-tudom, ezt a fura szüleményt),
a keresztes kávézóban akármit is megeszek,
átváltozik, ajándék lesz, így - gondoltam - leveszek
még néhányat, jusson annak, aki eddig nem kapott...
Jó-jó, menjünk - ah, felnőttek! - További szép, s jó napot!”

Ellejtett a kislány, s vele pár perc tavasz szállt tova,
de a "bácsi" vén szívében ott a szíve lábnyoma.
Görbe szárú szemüvegét meghatottan vette le,
kalapja sem üres, de most árva lelke lett tele.
Száraz kezét végighúzta szép adomány-pulcsiján,
szinte láttam: arra gondol, talán épp e kisleány
evett annyi finomságot, hogy ő ilyet kaphatott...
Olyan rég volt, hogy igazi örömkönnye hullhatott...

(S úgy képzelem, az a kis szív továbbra is száll, vagyis
azóta már "evett hozzá" meleg kesztyűt, sálat is...)