Ki tudja már, hogy hányadik táncunk,
bolondos perc csak minden év.
Fogadkozunk, de ugyanúgy játszunk,
mit nekünk rang, vagy színes név!

Az elején oly kíváncsi voltam,
kértem, hogy dobd a maskarát!
Otthagytál szótlan, térden a porban,
s vártam az újabb maszkabált.

Később aztán már óvatos lettem,
Hozzád simultam, s tánc alatt
nyakadnak pírját oly soká lestem,
közben a hold is ránk szakadt.

Mindegyik évben kutattam Rajtad
az újabb apró titkokat.
Itt könnyes szempár, ott izzó hajlat,
Mind-mind mesél... és oly sokat!

Ismerlek mára, egész világod
átadtad csendben. Fel se tűnt,
hogy maszkod lassan, s boldogan hántod...
Kíváncsiságom mégse szűnt...

Minél több mindent mutattál végre,
annál több kincset félek én.
Így e kis dalnak végére érve,
meg foglak kérni: Légy enyém!

Utolsó strófám gyűrűvé fontam,
kezed kezemben megpihent...
Hozzám jössz? (Jó ég! Tényleg kimondtam??
Robban a szívem, annyi szent!)

...s remegve várom az "igen"-t...