„- Várjon, kedves! Csak egy percre! Segítsen már énnekem...
Azt a bimbót, ha lenyesné... Oly halovány, vértelen,
de itt fönn még akad tápszer, vízbe' tán még kivirul,
S olyan lesz, mint testvérei, szívpirosra bepirul.”
- s nyújtotta a metszőollót a főkötős nénike
ablakából kihajolva. „- Ott nőtt ki, a szélibe,
s most lefojtja, lám a többi előle a napsütést.
Elmostam a kristályvázát.”  Hallottam a csendülést,
s hozta is a szivárványból fénnyel metszett üveget.
Felvidulva figyeltem, hogy szinte újjászületett.

Így ismertem meg a cserfes, majd' száz éves tüneményt.
Azóta a magasföldszint kis ablakán süteményt,
palántákat, régi könyvet, s nem is tudom még miket
adogatott ki, ha látott. Előre szólt: félsiket,
de a szeme most is éles, ha a postás erre jár,
három porta távolságról kiszúrja, ma mit szlopál,
sör van nála csak, vagy Terkától kis bort is kaphatott...
Szerettem az őt takaró félhomályt és doh-szagot,
s ritka volt, hogy munka után ne álljak meg egy kicsit.
Néha mesélt, máskor szidta szomszédját, a „vén Misit”,
mert az szombat hajnal egykor, mikor hazaérkezett,
felverte az összes kutyát. Volt, hogy csupán kérdezett,
rólam, tőlem, s nyaktekerve néztem fel rá, s jólesett
tudnom azt, hogy akkor is van, ha minden más szétesett.

Tavaly ősszel kezdődött, hogy egyszer-egyszer elmaradt.
Ha felbukkant, köszönt csak, de tekintete áthaladt
arcomon és úgy találtam, átrepült az mindenen.
Nem ismert meg, áttetsző lett, tekintete színtelen,
s látszott: nincsen olyan tápszer mi abba még színt vihet.
Elkaptam a „vén Misit” és elmesélte, hogy mi lett:
agyvérzéssel leltek rá egy borús, őszi estelen.
Ha nem volt az ablakban, én - ahogy tudtam - nesztelen
kigazoltam a rózsáit, s titkon vártam: kikacsint,
s megnézi, hogy ki szöszmötöl kis kertjében idekint.

Rózsa néni... Így hívom, de vagyok olyan ostoba...
Nem is tudom, mi a neve, s ő se fogja már soha.

Jár már hozzá,  úgy tudom, egy tiszta mosoly gondozó
szellőztetni, az ablakban párna ül és takaró,
s van, hogy zene szól, miközben kicsit felmos, takarít.
S Rózsa néni? Lehet zaj, mi ABBÓL végre kiszakít?

Úgy alakult, elköltözöm. Másik város, munkahely.
Nincs több utam errefelé. A legelső hópehely
idén, mintha ünnepelné velem az új kezdetet.
Utoljára nézek fel és villám sújtja kedvemet...

Nem szellőzik már a párna... Nem lóg ki a takaró...
Függönytelen, poros ablak, s rajta írás: ELADÓ!