Legrégebbi emlékemben füzér sem volt fenn a fán.
Csipeszes kis gyertyatartók kapaszkodtak. Nagymamám
ötezerszer átragasztott dobozában laktak ők.
Mindegyiken viaszcsepp, mi évről évre egyre nőtt.

Anyám fáján már egy hosszú, kúpos-színes szörnyeteg
tekeredett (de legalább nem gyújtott fel szőnyeget);
fényét ezüst dió-díszek gyűrt prizmája szórta szét.
(Elfedte a csillogás a csalódottság halk neszét.)

Most, karácsony másodnapján, míg emlékszem, s körmöklök,
szinte hallom, ahogy kis fám, itt mellettem, felröhög,
s hozzám vágja flegma képpel: "Te sem lettél más, komám!
Háromféle füzér húzza ágaimat, s ostobán,
hivalkodó lüktetéssel hányják rád az ÜNNEPET..."
Igaza van, konstatálom, s úgy döntöttem: tüntetek.

(Míg aludtak benn a Népek, leszedtem a glancokat.
Zsinórok az ereszen? A kerítésen? Francokat!
Nem hagytam mást, csak Magunkat, s mikor este a család
kézen fogva, vaksötétben kibotorkált, láss csodát:
A fa körül szíveinkből fonódott egy fényfüzér!
Színesebb és ragyogóbb és... igazabb a többinél...)