Szombat reggel, kávé után még kérek a csöndből.
A redőnyön annyit húzok, hogy a nehéz ködből
épp csak egy kis fény szökjön be, de a nappal még ne,
s láthassam, hogy tested mellé hová bújhatnék be.

Csukott szemmel mosolyogsz, míg bal karomra váltom
párnádat és súgva mondom: "Ráérsz még!", s az álom
vissza is ránt nyomban, mintha csak az övé lennél.
Nem is sejti: álmaidba is csak velem mennél.

Krumpliorrom hajcsiklandós nyakszirtedhez fúrom,
takaródat egy ideig esetlenül túrom,
de egy kevés kutatással megtalállak végre,
s együtt bújunk éjillatú meleg rejtekébe.

Mellkasom a hátad völgyén nyugszik meg szuszogva,
ujjaim a Tieiddel szépen összefonva,
feneked, kis fészkelődés, s épp csípőmhöz illik,
hideg lábam bolyhos-zoknis lábfejedhez siklik,
s már csak jobbom tétovázik. Cirógatna - nem mer.
Bőröd lángján akar égni. Mennyi vágy az ember!
Végül combod hosszú ívén ernyed békességbe,
s Veled együtt merülök egy ringó fényességbe.

Ez a legszebb ajándék (és meg se kellett venned):
Kevés lenne az is, hogyha feloldódnék Benned.