"Felesleges volt ez, Fiam. Hó is fúj, meg csúszik is.
Kemény, jeges december ez, nem egy bohóc április!"
- morgolódott dúlva-fúlva a hajanincs kisöreg.
"Különben meg honnan veszed, hogy a sztrádán nincs tömeg?
Ilyentájban útra kelni... Botorság, na! Elvagyok
békében a tévé mellett. Vagy tán jobb, ha nem gagyog
mégse az se. Évek óta minden műsor ugyanaz.
S pláne hozzátok utazni! Szép is lesz, ha behavaz
félúton majd a jóisten, s nem lesz se el, se tova!
Nem véletlen, hogy nem járok jó ideje sehova...

Láttam én a karácsonyt már, hidd csak el, az összeset!
Olyat is, hol bombákból még a hónál is több esett,
bár én arra nem emlékszem, kisded voltam még csupán,
pincesoron bújt el anyám szülés után Óbudán.
Láttam azt a karácsonyt, mely kiskutyámat hozta el,
s azt is, melyen tíz év múlva Anyám velem énekel,
s elbúcsúzunk Lustitól, ki mindig hűen várt reám,
bármily késő délutánig tartott fogva iskolám.
Láttam olyan szentestét, mi utcaszerte nevetett,
s olyat is, min az az utca nem evett, csak szemetet.
Volt karácsony kézenfogva, csókkal, könnyel, hangosan.
Volt lázadón, volt mély gyászban, szegénységben, frakkosan.
Volt, amin egy barna lányka kezét kértem giccsesen...
Egy másikon friss házasként nem futotta priccsre sem,
s szalmaszagú kis szobában, csupasz földön ért az éj.
Ott tanultam: a forralt bor - szerelem és friss fahéj.
Egy évre rá, Anyád karján volt velünk egy új lakó.
Ágyra azért már futotta, s volt egy oly nagy takaró,
hogy Ti ketten egy sarkában kényelmesen bújtatok,
és kuncogva hallgattátok, hogy dohogva fújtatok,
s keresem a jó melegben ölelkező két csodát.
Reméltem, hogy az az ünnep örökké tart, s még tovább.
De a világ meg nem állhat, jött karácsony még ezer,
csak onnantól az volt fontos, hogy Te bennük létezel.
Volt olyan, min fogad pottyant, volt, hogy nátha kínozott,
volt, hogy még a nap se kelt fel, s Te már lested, mit hozott
a kis jézus, s Jóanyádat nyüstölted csak estelig.
Volt, hogy sírva magyaráztuk, hogy cipőre sem telik.
Egyre mentek csak az évek, volt szebb, s rosszabb ünnepünk.
Aztán jött egy szenteste, min nem ültél le már velünk.
Felhívtál, hogy van egy lány, s hogy másnap majd jössz rendesen.
Egy év múlva Őt is hoztad. Csak mosolygott csendesen,
s megláttam, mit mi, az apák, átélünk mindannyian:
Észveszejtő gyorsasággal lett férfi a kisfiam.
Egyik évtől nem volt már fa, gally lett, nem is feltűnő,
- csak az illat kedvéért és legalább nem műfenyő.
S volt karácsony, minél jobban nem fájhatna semmi sem.
Az első, mi Anyád nélkül talált... Tudod, nem hiszem,
hogy a menyem jól veszi majd ezt a buta ötletet!
Nem kell nekem már az ünnep! Megéltem az összeset!
Milyen ház ez? Meg ne állj, no! Még beszólnak itt nekünk..."

"Meg is jöttünk, Apa. Tudod: itt a helyed már velünk.
Egyben viszont nincs igazad... Mindjárt meg is hallhatod.
Olyan ünnep nem volt még, min unokádat altatod..."

Nézték egymást (mind a ketten fogatlanul, kopaszon)
azon az épp szentestére behavazott teraszon...
... s a hajanincs öreg aznap többet már nem dohogott.
Ráncos szíve egy kis szívvel új ütemben dobogott...